Hat magyar fotográfus megrendítő képei a vízről és a víz hiányáról

Interaktív

A Hullámtörés - Magyar fotográfusok vízről és emberről című kiállítás képeit nézve az az érzésünk támad, hogy a 21. században inkább a víz hiányáról kell beszélnünk.

Bármi is volt Kopin Katalin kurátor célja, a kiállítás címéről egyenesen asszociálhatunk Lars von Trier azonos című filmjének azon megrendítő képsoraira, amikor az olajmunkásként dolgozó Jant baleset éri. Legalább ilyen sokkoló hatásúak a hat magyar fotográfus (Balázs Zsolt, Bácsi Róbert László, Kállai Márton, Molnár Zoltán, Végh László és Zoltai András) két terembe rendezett, vízközpontú képei. A kiállítás a társadalmi felelősségvállalás fontosságára hívja fel a figyelmet, miközben arra is rámutat, hogy szinte már le is késtünk arról, hogy változtatni tudjunk. Az első teremben Nicaraguát, Majuli szigetét, Brazíliát, Törökországot és Európa országait járjuk be, a második teremben Kárpátalja és Magyarország vizei kerülnek a fókuszba. A kiállítás anyagaiban elmerülve aztán az az érzésünk támad, hogy a 21. században valójában inkább a víz hiányáról kell beszélnünk, és nemcsak a földrajzilag vízhiányos területek kapcsán, hanem az egész bolygót érintő klímaváltozás, amelynek következtében hazánk is az elsivatagosodás felé tart, miatt is. Erről számtalan megrázó képet láthatunk. Ezek a képek egyértelműen szembesítenek azzal, hogy a jelenünkben már nem kerülhetjük meg a kérdést. 

A víz jelenléte, a nyári fürdőzés, a felfrissülés számunkra természetes. A keresztény kultúrkör szertartásai is a vízhez kapcsolódnak. A világ távolabbi tájain azonban sokszor sokkal küzdelmesebb a vízzel való kapcsolat, ahogy erre a fotóesszék is rámutatnak.

Bács Róbert László Értéktelen kincs című fotósorozata Nicaraguát hozza közelebb, ahol láthatóan a természet uralkodik. Egy kakaóbab ültetvényen járunk, a fenntartható kakaótermesztéssel ismerkedünk. A többi képen a vízhez kapcsolódó hétköznapi eseményeket láthatjuk, a tisztálkodás, mosás, ivóvízgyűjtés, közlekedés pillanatait.

Molnár Zoltán Aqua című, több helyszínt is magába ölelő sorozata fekete-fehér képeken keresztül olyan más kultúrák közvetlen kapcsolatát mutatja meg a vízzel, ahol az emberek akiknek mindennapi megélhetése, a halászat, nagyban függ a természeti hatásoktól.

Zoltán András Eláraszthatsz, én itt leszek című sorozata a Brahmaputra folyó változását mutatja be Majuli szigetén. Itt is megjelennek a vízzel kapcsolatos tevékenységek képei, mint a víztárolás, horgászat, a rizs betakarítása illetve a vőlegény rituális megtisztítása. A globális környezeti hatások csak felerősítik a víz tiszteletét, és azt a mérhetetlen, áhítatos kötődést, ami az emberiség víztől való, ősi és megkérdőjelezhetetlen függéséről is mesél.

Kállai Márton Feloldódó létezés című fotóesszéjében Kárpátalja összetett társadalmi, ökológiai és gazdasági helyzetét mutatja be. A helyiek, a bányák bezárása után a sós vizű tavak jótékony hatására épített turizmusból próbálnak megélni. A turisták boldog fürdőzése és a tönkrement, pusztuló táj kontrasztja, a bányához vezető rozsdás sínpár egy gödör fölött, vagy a Viktória hotel elnevezésű trafóházból kialakított turistaszálló képe a hullámvasutazó gyerekek hátterében, mélyen tragikus és mégis, egyben kacagtató is.

Végh László Tisza című fotóesszéjében az folyó mentén élő emberek vízhez való viszonyát dokumentálja. Balázs Zsolt Akkor is maradunk, ha ez a föld kiszárad című sorozatát 2021-ben kezdte fényképezni, de a 2022-es Magyarországot is sújtó nyári aszály különös aktualitást adott neki. A fotográfust az érdekelte, hogyan viszonyulnak a szélsőséges változásokhoz az aszály sújtotta területeken élők. A gyönyörű fotósorozat a madarak elmaradását is dokumentálja a hiány képeivel. Például a madarász, Laci bácsi portréjával, aki a tanyájuk ablaka mellett várja a madarak érkezését. “Víz nélkül minden eltűnik innen. Mi már csak néma tanúi vagyunk a változásnak. Az egykor madarakkal teli erdők most némák. Az ég is néma” – mondja. Látunk erdőtűzben kiégett fát, megkövesedett madárlábnyomokat, vízmércét a végleg kiszáradt Kondor-tóban. A hiány jelképeit.

Elgondolkodtató és érzékeny anyag született. A fotóesszék kifejezők, mégis felmerül bennünk a gondolat, hogy jelen esetben (talán a túl sok magyarázó szöveg miatt) mi volt elsődleges szempont a kiállítás létrejöttében: a munkák művészi ereje értéke vagy az érzékenyítés?

A Hullámtörés – Magyar fotográfusok vízről és emberről című kiállítás augusztus 25-ig látható a Robert Capa Kortárs Kulturális Központban.

(Címlapképünkön Balázs Zsolt fotója)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.