Az Aréna azon ritka beszélgetős műsorok közé tartozik, ahol gazdasági, politikai és tudományos szakembereket hallgathatunk nap mint nap, s annak ellenére, hogy a műsor se zenével, se bejátszásokkal nincs "elkönnyítve", mégsem válik unalmassá. Nem mindig a legizgalmasabb délutáni elfoglaltság egy órán keresztül hallgatni aktuális közgazdasági tendenciákról, vagy társadalmi struktúrákról nyilatkozó előadókat, az Aréna műsorvezetői azonban általában egész jól keverik a komoly, analitikus és a lazább, személyes kérdéseket. Így történt ez vasárnap is, amikor Kocsonya Zoltán Bogyay Katalint fogadta a stúdióban.
A nemzetközi politika hagyományos (gazdasági, katonai) eszközei a hard power fogalma alá tartoznak, az UNESCO - melynek Bogyay egyfelől nagykövete, másfelől közgyűlési elnöke - ezzel szemben a soft power alkalmazására építi működését. Ez a puha erő lenne az, amivel az emberek tudatára lehet hatni, tehát a kultúra, a sport és a tudomány tartozik ide. A szervezet alkotmányában ez a cél szerepel: "amíg a háború gondolata az emberek tudatában születik meg, addig mindent el kell követni azért, hogy a béke igénye is megszülessen bennük". Szép-szép, de vajon mire megyünk azzal egy konfliktusban, vagy akár csak egy feszültséggel teli térségben, ha embargó és kilátásba helyezett laposra bombázás helyett az általános emberi értékek védelmére, a világ közös kulturális, eszmei és természeti érdekeire hivatkozunk. Hogy ugyan már, ahelyett, hogy fasírttá lőjük egymást, inkább újítsunk fel közösen egy templomot vagy díszítsünk ki egy falut. Ebből a szempontból a diplomata sem különösebben derűlátó, fel is sorol néhány kudarcot (Etiópia, Darfur), de a lényeg, mondja, s így egyben a legfőbb üzenet egyfajta párbeszéd-kultúra terjesztése. Az UNESCO csak tárgyalni tud, nincs más eszköze, de ezzel a puha erővel, ha nem is látványosan gyors eredményeket, tartósabb lazulást és lassú felzárkózást azért mégis elő lehet idézni.
A beszélgetés tanulságos és izgalmas része, ahol konkrét esetekről hallunk. Miképpen lehet levezényelni egy örmény-azeri megbeszélést (ugye, mintha ehhez Magyarországnak is lenne némi köze) vagy egy orosz-grúzt. Ugyanannyi időt és lehetőséget adni a feleknek, ügyelni arra, hogy egyikük se tudjon túllőni a célon. A legnagyobb változás kétségtelenül Palesztina felvétele volt a tagországok közé (Dél-Szudánnal egyetemben, de arról most kevesebb szó esik). Arafat ugyanis már 1989-ben bejelentkezett, azóta az összes közgyűlési elnök megköszönte ezt, és biztatta a mindenkori palesztin vezetést, hogy most már tényleg, hamarosan. Végül csak 2011-ben, kanadai kezdeményezésre szavazták be őket, és mégsem omlott össze a világ. Viszont az UNESCO majdnem, mivel az USA-ban még érvényben van egy törvény, hogy olyan szervezetet nem támogathatnak, ahol Palesztina hivatalos tag. Így az amerikaiak továbbra is aktívak maradtak, de a tőlük korábban kapott évi hetvenmillió dollárról (a teljes büdzsé negyede) le kellett mondani - na, de Obama ígéri, megoldja sebtiben ezt is.
Szóval a soft power sem mindig vajpuha, mindenesetre a programok tovább futnak, lesz Robert Capa-év, sőt Amrita Sher-Gil-év is, és még Liszt Ferencet is sikerült magyarnak megtartani a német diplomaták ármánykodása ellenére.
Az UNESCO működésének legismertebb része kétségtelenül a világörökségi listák kezelése. Kocsonya és Bogyay beszélgetése is itt válik csak igazán oldottá, előtte enyhén kiselőadás ízű volt a diplomata mondatfűzése. Még Nicole Kidman kalocsai mintás csizmájáról is szó esik. Ráadásul egy újabb városi, illetve falusi legendát is sikerül leleplezni: nem, nem a magyarok vitték fel a listára a solymászatot, hanem az Egyesült Arab Emírségek, de azóta már mi is összejárunk velük. Mi ez, ha nem pozitív kultúrdiplomáciai előrelépés?
Aréna, InfoRádió, január 20.
