A Rekorderek ezeken a kérdéseken keveset rágódik, a műsorvezető, Csisztu Zsuzsa is az élsport világából érkezett a rádióstúdióba. "Olyan szereplők közül válogatok, akik életüket vagy életük egy jelentős részét arra áldozzák, hogy saját teljesítőképességük határait az átlagon felüli szint fölé tolják." Igen, az átlagon felüli fölé.
Bevallom, néha nem érzem indokoltabbnak a - műsorvezető által említett - főhajtást, ha arról hallok, hogy valaki nagyon gyorsan lefutott száz métert, mint ha a Guinness-rekordok könyvében azt olvasom, hogy az amerikai Donald Gorske tartja a Big Mac-evés rekordját (több mint huszonötezret nyomott be). Egyiknek sincs sok értelme, legfeljebb Gorskénak nincs szüksége olyan sok edzésre, és valószínűleg a doppingolás is hidegen hagyja - igaz, őt nézni minden bizonnyal kicsit unalmasabb. De miközben az élsport szépsége egyre kevésbé látható, az amatőrség bája mintha kezdené visszahódítani a közönséget.
A Rekorderek legutóbbi adása mintha erre a tendenciára érezne rá, egy civil kezdeményezés bemutatásával hangol az olimpiára. A meghívottak ezúttal lelkes amatőrök, akik majd jól kikerekeznek Londonba. Egyrészt ezzel hívják fel a figyelmet a mostohán tartott magyar kerékpársportra, másrészt adományokat gyűjtenek a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnak. Bóta Katalin, Berta István és Berta Ádám útja lényegében kissé rendhagyó családi nyaralásként is felfogható. 2100 kilométer áll előttük, amitől a műsorvezető hallhatóan jobban le van nyűgözve, mint a szerény tónusban beszélő családtagok. A családfő négy éve Pekingig bringázott 7500 kilométert, nem is csoda, hogy az "expedíció" 124 napig tartott (Csisztu mindkét számot jelentőségteljes sikkantással fogadja).
Az idősebb Berta hangjában jó arányban keveredik komolyság és irónia, és sikerül finoman kikerülnie a teljesítmény túlmisztifikálását. Jó értelemben vett amatőrként nem is annyira a fizikai mutatvány foglalkoztatja, hanem amit közben látott: az Uralig ismerős, de egyre szegényebb ká-európai közeget, azután viszont "meglepő dolgokat". Anekdotázás közben azt sem hallgatja el, hogy igenis, voltak unalmas pillanatok, például amikor a sivatagban 150 kilométeren át a villanyoszlopokat számlálta, mert "nem tudtam mást csinálni". Aztán Csisztu nem túl eredeti kérdésére - "Mivel lettél több?" - szolidan annyit válaszol: "Sok időm volt gondolkozni, mert a szembeszélben beszélgetni sem lehet."
A hasonló vállalkozások, amiket a "valódi" sport hátországának, amatőr nyúlványainak tartanak általában, sokszor jóval érdekesebbek, mint a laborszagú élsport. Ráadásul egykor ebből a világból választódott ki a profizmus, ami aztán az esetek többségében lassan elveszítette minden kapcsolatát a "valósággal". A "velocipédhős" Zmertych Iván 1880-ban huszonegy nap alatt tekert haza Londonból, míg az Udvardy fivérek Körmend-Párizs-Torinó túrájukon felkeresték az öreg Kossuthot, aki megáldotta "vasparipájukat". Ha rájuk gondolunk, mégiscsak érzünk valami mélyen (és persze megmosolyogtatóan) emberit. Ehhez képest a Bertáékkal egy időben rajtoló Tour de France nagy esélyese, a svájci Cancellara 2010-ben a vázba rejtett elektromos motorral nyerte sorra a versenyeket, miközben az új szuperúszók sorra döntik a világrekordokat valami kibertechnikával kifeszített víztükrű medencében. Nem meglepő, hogy bár alapvetően nagyszerű dolog az olimpia, mintha az embereket már nem annyira kavarná fel a tudat, hogy mondjuk Michael Phelps ismét egy tucat arannyal tér majd haza Londonból.
Klub Rádió, július 1.
