magyarnarancs.hu: Geopolitikát tanultál, ma pedig már tanítasz is Párizsban. Hogyan kapcsolódik ez az általad képviselt formanyelvhez?
Emeric Lhuisset: A geopolitikai kérdések mindig érdekeltek. Meg akartam érteni bizonyos folyamatokat, és ehhez elméleti tudásra is szükségem volt. Párizs egyik külvárosában nőttem fel, az első műalkotásokkal az iskolai történelemkönyvemben találkoztam. Festmények a napóleoni háborúkról, Goya egyes művei vagy éppen Picasso Guernicája, ezek olyan alkotások, amelyek tárgya a történelem, vagy éppen maga a háború. Gyerekként sokat lapozgattam nagymamám harmincas évekből származó történelemkönyvét is, ekkor szembesültem azzal, hogy a történelem nem egyetlen történet. Megpróbáltam megérteni, mi is történik valójában a történelmi pillanatokban, és hogyan hat mindez az emberekre. Ma elmegyek oda, ahol a történelem zajlik, és megpróbálok szemtanúként megörökíteni belőle valamit.
magyarnarancs.hu: A budapesti kiállításod címe (Theater of War) egy korábbi fotósorozatodra utal, amikor kurd gerillaharcosokat örökítettél meg különleges, beállított pózokban. Ez volt az első alkalom, hogy híres festmények reprodukálásával kísérleteztél?
EL: Igen, és ebben a harctéri fotózás konstruáltsághoz és teatralitáshoz fűződő viszonyát kutattam. A háború színháza kifejezés Carl von Clausewitz 19. századi hadtörténészhez köthető, aki elsőként kapcsolt olyan fogalmakat a háború leírásához, mint a fikció vagy a színház. A kurd gerillaharcosokról szóló projektem során én is a fikció és a valóság határaival játszottam, amikor a harctéren arra kértem katonákat, hogy játsszák újra a valóságot, de egy klasszikus festmény alakjaiként beállítva. Amikor befogadóként találkozik az ember ezekkel a képekkel, azonnal feltűnik, hogy valami nincs rendben – a mozdulatok például egy kicsit eltúlzottak. A 19. században még nagyon gyakoriak voltak a beállított fényképek: Mathew Brady például az amerikai polgárháború idején készített olyan felvételeket egy-egy csata után, amelyekhez olykor a holttesteket is átrendezte. Ma már sokan hazugságnak és manipulációnak tartanának egy ilyen gesztust, holott még a 20. század legikonikusabb felvételeivel kapcsolatban is felmerül a beállítottság kérdése. Robert Capa spanyol polgárháborúban készült világhírű képéről, A milicista haláláról máig nem tudjuk, hogy beállított volt-e, vagy sem, de a fotó értékét ez nem kisebbíti. Arról nem is beszélve, hogy egy nem beállított kép is lehet manipulatív, hiszen egyáltalán nem mindegy, mi fér bele a fókuszba és mi marad kívül a kamera látószögén.
magyarnarancs.hu: Hogyan értelmezhető a beállítás művészi gesztusa a közösségi média és a dezinformáció korában?
EL: Attól, hogy egy kép beállított, még nem lesz hamis – ez nagyon fontos. Aki e képekkel találkozik, jó esetben nemcsak vet rájuk egy pillantást, de valamilyen szinten be is vonódik, részesévé válik a jeleneteknek. A képeimmel szeretném megállítani az embereket, rabul akarom ejteni a befogadót. Persze előfordul, hogy ez nem sikerül. Walter Benjamin mondta, hogy a modern kor analfabetizmusa, ha valaki nem tud képet olvasni. A politikatudományi intézetben, ahol tanítok, a felvételi vizsgába is beépítettünk olyan feladatot, amelynek során egy képet kell interpretálniuk a hozzánk jelentkező diákoknak.
magyarnarancs.hu: A szöveg és a kép viszonya több projektedben is megjelenik. 2014-ben a Majdanon, illetve 2022-ben is készítettél egy portrésorozatot Ukrajnában, ahol nemcsak lefotóztad az embereket, de két rövid kérdést is feltettél nekik. Ennek mi a jelentősége?
EL: Arra kértem a képek szereplőit, hogy írják le, mit szeretnének, mi történjen a jövőben, s szerintük mi fog történni valójában. Az volt a célom a projekttel, hogy visszaadjam a saját hangjukat az események főszereplőinek. Legtöbbször ugyanis politikusok, újságírók, később pedig történészek alakítják a történelmi események narratíváit, a valódi szereplők hangja könnyen elvész. A Majdan-projekttel (Hundred Portraits of Maydan) egyébként igyekeztem az orosz propagandát is ellensúlyozni, és azoknak az emberek is megmutatni, hogy kik voltak valójában a Majdan arcai, akiket csak a propaganda ért el. A 2022 márciusában készített Hundred Hidden Faces bizonyos szempontból ennek a folytatása, a célja is azonos volt: visszaadni a szereplők hangját, illetve a kontrollt a saját történelmük és narratívájuk felett. És vannak emberek, akik mind a két sorozatban szerepelnek. Az utóbbi években teljesen átalakult a háború dokumentálásának folyamata. A legfontosabb eseményeket ma már nem újságírók és tudósítók, hanem civilek örökítik meg, akiknek ott van a kezükben az okostelefon, vagy a katonák, akik akciókamerákkal is fel vannak szerelkezve. Felmerül tehát a kérdés, hogy mindennek fényében mi a feladata a professzionális harctéri fotózásnak. Még mindig az események rögzítése a cél, vagy új perspektívákat kell keresnünk, hogy hitelesen tudjunk beszélni a történetekről?
magyarnarancs.hu: Ez a két projekt valamilyen szinten mégis a hagyományos média kontextusában jelenik meg: a portrékat és a miniinterjúkat bemutató kiadványokat klasszikus újságpapírra nyomtattad.
EL: Az újságpapír természetesen a média szerepére utal, de mint említettem, nem az újságírói perspektívát hangsúlyozza – ami ettől függetlenül szintén lehet értékes –, hanem az egyéni történeteket és hangokat. Mindemellett kiállítási objektumként is tekintek ezekre az albumokra, mindkét oldaluk kiállítható. Ez egy apró utalás Marcel Duchamp munkásságára, miközben a Majdan-mozgalomnak is fontos szimbóluma, ahol nagyon sok plakát készült, és bárki felszólalhatott vagy kiragaszthatta a saját üzenetét a falra.
magyarnarancs.hu: A budapesti kiállítás leglátványosabb darabja ugyancsak Ukrajnához kötődik. Ukrán katonákkal alkottad újra Ilja Repin A zaporozsjei kozákok levelet írnak a szultánnak című híres festményét. Az elmúlt két évben több reprodukciója is készült a Repin-képnek az ukrán fronton. Miért döntöttél úgy, hogy elkészíted a saját verziódat (From Far Away, I Hear the Cossacks’ Reply)?
EL: Több mint egy évig dolgoztam ezen az egy képen, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy összejön. Az ötlet már az orosz invázió első napjaiban megszületett, miután hallottam a Kígyó-sziget védőinek rádióüzenetét, amelyet az orosz hadihajónak küldtek: „Baszd meg magadat!” Egyből a Repin-festmény jutott eszembe, már csak azért is, mert 2014-ben is számos helyen feltűnt Kijev utcáin, és annak idején egy mágnest is kaptam a Majdanon harcoló egyik barátomtól, amelyen szintén ez a kép látható, és évekig a hűtőm ajtaján volt, teljesen beépült a mindennapjaimba, a magánmitológiámba.
magyarnarancs.hu: A fotódon az említett üzenetet küldő katona is szerepel. Őt hogyan találtad meg?
EL: Eleinte mindenki úgy tudta, hogy a Kígyó-sziget védői meghaltak, később azonban kiderült, hogy voltak túlélők, akik orosz fogságba estek. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy csinálni kellene velük valamit, ha egyszer kiszabadulnak, azonban csak hónapokkal később tudtam meg, hogy egy fogolycsere során néhányan hazatértek. Elkezdtem kutakodni, és rá is bukkantam egy cikkre egy cserkaszi újságban, ahol büszkén írtak a városból származó határőrről, aki visszaszólt az orosz hajónak. Így lett meg a neve, Roman Hribov, és végre egy fényképet is láttam róla, szóval bejelöltem a Facebookon és ráírtam. Kalandos úton, de nagy sokára végül sikerült találkoznunk. Az ukrán védelmi minisztérium is áldását adta a projektre, ám eredetileg csak beltéren akarták engedélyezni a fotózást, hiszen egy csapat ukrán katona között biztosan ránk támadtak volna az oroszok, ez azonban az egész koncepciót átírta volna. Aztán egy tábornoknak köszönhetően sikerült megszervezni, és találtunk egy biztonságos helyet a Dnyeper partján.
magyarnarancs.hu: A harctéri fotózás kapcsán felmerül, hogy milyen információk kerülnek ki így a frontról. Látszik például a katonák fegyverzete, s ez az ellenséghez is eljuthat. Mire kell figyelni egy ilyen kép publikálásakor?
EL: Amit ezen a képen látunk, egyáltalán nem veszélyes a katonákra nézve. Átlagos fegyverek vannak náluk meg egy közönséges drón a háttérben, szóval semmi titkos vagy ilyesmi. Ettől függetlenül én mindig nagyon odafigyelek ezekre a dolgokra. Az invázió kezdetén például számtalan fotós publikált portrékat felfegyverzett civilekről, ami nagyon veszélyes, hiszen ha elesik a város, amelyet védenek, és az oroszok esetleg felismernek egy-egy arcot, azonnal megölik őket. Nem mellékesen a háttérrel is vigyázni kell, hiszen a táj alapján könnyű azonosítani a helyszínt. A már említett 2022-es portrésorozatom esetében éppen ezért semleges fekete háttér előtt és háttal fotóztam az ellenállókat. Megvannak egyébként ezek képek szemből is, hogy egy nap, ha olyan lesz a helyzet, az arcukat is megmutathassam majd.
magyarnarancs.hu: A katonákkal reprodukált Repin-festmény már csak azért is izgalmas az Ukrajna elleni háború kontextusában, mert a művészt több nyugati múzeum is az utóbbi hónapokban ismerte el orosz helyett ukrán alkotóként. A klasszikus műalkotásoknak kétségtelenül erős identitásképző hatásuk lehet, de mit gondolsz, a kortárs képzőművészetben is megvan ez a potenciál?
EL: Szerintem a kortárs művészet alkalmas arra, hogy megváltoztassa az emberek perspektíváját. Ha ez a képem esetleg ismertté válik Ukrajnában, az elsősorban azért lehet, mert az ukrán emberek számára fontos dolgokról beszél. Ezzel szemben más országban kiállítva mindig nagyon érdekes látni a befogadók reakcióját, akik nem feltétlenül ismerik a kontextust, nem tudják például, hogy Repin valójában nem orosz, hanem ukrán festő volt. A fotó kiindulópontjául szolgáló – jelenleg Szentpéterváron kiállított – festmény is jól mutatja, hogy ezt a háborút nem érthetjük meg igazán, ha nem ismerjük fel a kultúra és a történelmi narratíva fontosságát. Nyugat-Európában nagyjából konszenzus van a tekintetben, hogy az Ukrajna elleni háború elítélendő, miközben a koloniális orosz kulturális narratíva továbbra is tartja magát. Ideje dekolonizálni ezeket a nézőpontokat. Szeretném eljuttatni ezt a képet a herszoni múzeumba, amely most üresen áll, mivel a város megszállása alatt mindent kiloptak belőle az oroszok. Szeretném, ha ez a kép lenne az első darabja a múzeum új gyűjteményének.
A Theater of War című kiállítás június 22-ig látható a TOBE Galériában.
