Amikor Sztupa és Troché elmentek megnézni a világhírű hasbeszélő, Nicola fellépését – csak három előadás, a jegyek elővételben hónapokkal ezelőtt –, minden olyannak látszott, mint egy rendes orfeumi estén: hölgykaréj, szép ruha, taxi, ruhatár. A hölgykaréj alkalmasint szakképzett intézeti elvtársnőkből állt, akik persze csak annyira voltak beavatva, hogy legyenek készen bármire, valószínűleg úgysem történik semmi. Sztupa és Troché nem voltak egészen biztosak ebben, de társaik szakmai jelenléte ezzel együtt sem zavarta őket, igaz, különösebb hátországnak sem látták őket. Sztupa abból indult ki, hogy legyen minden úgy, ahogy kinéz, Trochénak még ennél is merészebb tervei voltak. Kezdetben Sztupa elvárásai igazolódtak, idegesítő késéssel felhangzó dobpergés, fejgép, s Nicola teljes életnagyságban, bal karján örök alkotótársával, Barttal, jobbjában pedig egy széket vonszolva. Trochénak a csalóka megvilágítás ellenére is azonnal szemet szúrt Bart szerfelett kidolgozott volta, rebegő szempillák, mint akit zavar kicsit az ellenfény, finoman rángó ujjak a bal kézen, mint aki még ennyi év után is izgul egy fellépésen. Kis öltöny, kis lakkcipő, csokinyaki. Semmi kétség, Bartról mintázták még évtizedekkel később is a gazdáik ellen forduló gyilkos bábukat a rémfilmekhez. De azok sem voltak ennyire kidolgozottak. Troché persze ezzel együtt sem gondolta, hogy itt tényleg valami kicsi ember üldögélne Nicola bal felkarjának dőlve, s nyögné be a vicceit, csak egyszerűen elképedt a műgondon; ha ezek ennyit beleraknak ezen a nyilvánvalóan másodlagos fontosságú területen is, akkor hogyan kezelik a perdöntő mozzanatokat? Sztupa minden idegszálával koncentrált, de eszébe sem jutott Bart kidolgozottságára figyelni. Ha öreg leszek, még jegyzetelni fogok, leszarok minden szabályt, gondolta.
Pénteken (8-án) este tíz előtt elkezd a Duna tévé egy 2013-as francia Boris Vian-adaptációt, a Tajtékos napokat. Már arról is lehet vitatkozni, hogy Palotai Boris és mások nővére milyen író, de ő pont az a fajta, akinek nem értő olvasói, hisz hogy is, hanem hívei vannak. Az ilyen adaptációkban meg pont az a jó, hogy biztosan nem teszi boldoggá őket sem.
A híveket amúgy sem teszi boldoggá soha semmi, csak egy darabka gyolcs Krisztus ingéből. Éjjel fél kettő előtt a Cinemax 2-n lesz még a Vizsgálat lezárult, felejtse el! – aki kihagyta volna a múltkor, most pótolhatja a filmtörténeti kurzust, reméljük, nem elfeledkezvén arról, hogy nincsen romlandóbb a filmtörténeti jelentőségnél.
Szombaton este tizenegy után megin’ a Dunán úszik egy Forman, szám szerint az Egy szöszi szerelme, mintegy eleven igazolása az előző mondatnak. Majd a Hairrel nyilván más lesz a helyzet.
Kedden ugyancsak a Dunán, ugyancsak tizenegy után előveszik John Cassavetes Premier című alkotását, aminek láttán nyilván rádöbbenünk majd, hogy egész héten ugyanazt az egy filmet nézzük, khm, különböző gépállásokból. Aki nem hiszi, téved, de már negyedórája úgyis a Kutyaszorítóbant nézi a Paramount Channelen. Az megvan, hogy Badische Channelen und Sodafabrik?
Csütörtökön a mondott Paramount Anilin és Szikvízüzem 12.20-kor űzi tovább az egész heti ipart az Álom luxuskivitelbennel. De akkor már lent ebédelek a Négy Bátor Kirántotthúsban. Önök se tévézzenek, inkább rántsanak ki!
