tévéSmaci

Lóvendég

  • tévésmaci
  • 2018. június 30.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché még csak a lépcsőn haladtak felfelé, már levehették, hogy elég nagy lehet a gebasz. Mint kés a vajon, úgy haladtak át a lesunyt vállú hivatalnokok szigorúan a folyosó fala felé forduló alakzatán, a nacsalnyik párnázott ajtaja pedig mintha fotocellás lenne, magától csapódott fel előttük, Irénke elvtársnő, a máskor oly jelen lévő cerberus egyszerűen láthatatlanná vált. Olyasmi, hogy üljetek le, hozassak valamit, tokaszalonnát, armagnacot, szóba sem került, csak a székkarfára dobott zakó, a mellközépig meglazított nyakkendő, az izzadságfoltok az ingen meg a lefojtott hang. Persze, füle van a falnak is, tudja azt mindenki, na, de ekkora aligha. Eltűnt az egyik jegyőr, vágta ki keresetlenül Óvári, s Trochéra nézve rögtön hozzátette, ne merjen viccelődni a harmadik világháborúval, mert kiköttetem, khm, a telefonját! Külső vagy belső? – kérdezte tárgyilagosan Sztupa. A válasz rosszabb nem is lehetett volna: külső belső. Bassza meg – ezt máig nem tudni, hogy ki mondta. Hat belső jegyőr volt és tizenkét külső, de a külső jegyőrök között volt egy titkos belső, akiről a külsők nem tudták, hogy belső is, tehát belső ilyenformán hét volt. A hatok őrizték váltásban a főbélyeget (a Fogazatlan Fordított Madonnát), a hetedik pedig szemmel tartotta a hat belső jegyőrt, vigyázván az épségüket, s szükség esetén megtartóztatván őket minden kísértés okozta heveskedéstől. A belsők közül mindig csak egy tudta, hogy ki őrzi épp a főbélyeget, a külsők közül pedig senki semmit, csupán azt, hogy kit kell neki személy szerint figyelnie: egy belső őrt elméletileg tehát két külső is figyelt. Ha valaki a főbélyeghez akart férkőzni, a szinte megbonthatatlan védgyűrűvel találkozott. A szintét, miszerint Achilles sarkát a közös láncszem, a külső belső jegyőr jelentette, aki most eltűnt.

Szombatra (2-ára) a Duna tévé már egészen megbizonyosodott afelől, hogy drága jó Milosunk alsó gépállásból veszi már föl az ibolyákat. Ezért valamivel éjfél előtt beadja Verseny/Meghallgatás című páros filmjét, a későbbi és jelen idejű hősök e páratlan díszszemléjét, melyet mi sem hallgathatunk el, hisz ott van már Pucholt, akit négy év múlva John le Carré szponzorálásával gardíroz majd Londonban Karel Reisz, hogy végül kanadai gyerekorvosként alkosson maradandót. Vagy éppenséggel Hana Hegerová, a levendulaillatú cseh sanzonok homályból lassan kirajzolódó pacsirtája, s persze Passer, Šlitr és Suchý, Ondříček és a szépséges Křesadlová.

Vasárnap Unfranco Zeffirelli, az operaszínpadok vámpírja bútoroz össze I. (Mad) Maxszel – érthető okokból ugyancsak a Duna tévén, este tízkor –, hogy tető alá hozzanak egy Hamletet. Mondanám, hogy képzelhetik, de minek, hisz’ tudják.

Szerdára sem tudunk kikecmeregni a Dunából, ahol kicsivel este fél tizenegy után belekezdenek a Köszönöm, jól című 2013-as magyar–szlovák koprodukcióba, mely régies izgalmakat tartogat… kis túlzással: ínyenceknek, lévén amolyan epizodikus szerkezetű munka, már-már szkeccsfilm vagy valami. Persze arról szól, hogy szar a szar, de hogy is szólhatna a Côte d’Azurről?

Csütörtökön lesz a Paramount Channelen este kilenckor egy Alul semmi, melynek mentségére legfeljebb annyit tudunk felhozni, hogy szerepel benne Robert Carlyle és Tom Wilkinson, s ők pengék. Ne tévézzenek!

 



Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.