Amikor Sztupa és Troché még csak a lépcsőn haladtak felfelé, már levehették, hogy elég nagy lehet a gebasz. Mint kés a vajon, úgy haladtak át a lesunyt vállú hivatalnokok szigorúan a folyosó fala felé forduló alakzatán, a nacsalnyik párnázott ajtaja pedig mintha fotocellás lenne, magától csapódott fel előttük, Irénke elvtársnő, a máskor oly jelen lévő cerberus egyszerűen láthatatlanná vált. Olyasmi, hogy üljetek le, hozassak valamit, tokaszalonnát, armagnacot, szóba sem került, csak a székkarfára dobott zakó, a mellközépig meglazított nyakkendő, az izzadságfoltok az ingen meg a lefojtott hang. Persze, füle van a falnak is, tudja azt mindenki, na, de ekkora aligha. Eltűnt az egyik jegyőr, vágta ki keresetlenül Óvári, s Trochéra nézve rögtön hozzátette, ne merjen viccelődni a harmadik világháborúval, mert kiköttetem, khm, a telefonját! Külső vagy belső? – kérdezte tárgyilagosan Sztupa. A válasz rosszabb nem is lehetett volna: külső belső. Bassza meg – ezt máig nem tudni, hogy ki mondta. Hat belső jegyőr volt és tizenkét külső, de a külső jegyőrök között volt egy titkos belső, akiről a külsők nem tudták, hogy belső is, tehát belső ilyenformán hét volt. A hatok őrizték váltásban a főbélyeget (a Fogazatlan Fordított Madonnát), a hetedik pedig szemmel tartotta a hat belső jegyőrt, vigyázván az épségüket, s szükség esetén megtartóztatván őket minden kísértés okozta heveskedéstől. A belsők közül mindig csak egy tudta, hogy ki őrzi épp a főbélyeget, a külsők közül pedig senki semmit, csupán azt, hogy kit kell neki személy szerint figyelnie: egy belső őrt elméletileg tehát két külső is figyelt. Ha valaki a főbélyeghez akart férkőzni, a szinte megbonthatatlan védgyűrűvel találkozott. A szintét, miszerint Achilles sarkát a közös láncszem, a külső belső jegyőr jelentette, aki most eltűnt.
Szombatra (2-ára) a Duna tévé már egészen megbizonyosodott afelől, hogy drága jó Milosunk alsó gépállásból veszi már föl az ibolyákat. Ezért valamivel éjfél előtt beadja Verseny/Meghallgatás című páros filmjét, a későbbi és jelen idejű hősök e páratlan díszszemléjét, melyet mi sem hallgathatunk el, hisz ott van már Pucholt, akit négy év múlva John le Carré szponzorálásával gardíroz majd Londonban Karel Reisz, hogy végül kanadai gyerekorvosként alkosson maradandót. Vagy éppenséggel Hana Hegerová, a levendulaillatú cseh sanzonok homályból lassan kirajzolódó pacsirtája, s persze Passer, Šlitr és Suchý, Ondříček és a szépséges Křesadlová.
Vasárnap Unfranco Zeffirelli, az operaszínpadok vámpírja bútoroz össze I. (Mad) Maxszel – érthető okokból ugyancsak a Duna tévén, este tízkor –, hogy tető alá hozzanak egy Hamletet. Mondanám, hogy képzelhetik, de minek, hisz’ tudják.
Szerdára sem tudunk kikecmeregni a Dunából, ahol kicsivel este fél tizenegy után belekezdenek a Köszönöm, jól című 2013-as magyar–szlovák koprodukcióba, mely régies izgalmakat tartogat… kis túlzással: ínyenceknek, lévén amolyan epizodikus szerkezetű munka, már-már szkeccsfilm vagy valami. Persze arról szól, hogy szar a szar, de hogy is szólhatna a Côte d’Azurről?
Csütörtökön lesz a Paramount Channelen este kilenckor egy Alul semmi, melynek mentségére legfeljebb annyit tudunk felhozni, hogy szerepel benne Robert Carlyle és Tom Wilkinson, s ők pengék. Ne tévézzenek!
