Menyétkarnevál

Amikor Sztupa és Troché bámulták a muflonokat, különös dologra lettek figyelmesek.

Párosával jöttek. És csak nőstény példányok. Volt, hogy egymás mögött, volt, hogy kis kihagyással követve egymást: elődugta egyikük a fák közül a fejét, óvatosan előmerészkedett, elvolt kicsit a tisztáson, mintha épp nem lenne semmi dolga, aztán hirtelen ott termett a másik. De volt olyan is, amikor szemből jöttek; érkezett a muflon, néztél mögé, hogy mikor jön a másik, de nem lépett ki senki mögüle, ellenben jött egy szembe. Sztupa feszülten figyelt, le nem vette a szemét a muflonokról, le nem vette a szeméről a távcsövet, szinte összenőtt vele, mint ahogy a magaslessel is. Sőt egy idő után már úgy érezte, hogy ő maga a magasles: hosszúra nyúlt ekkorra a lába, s stabil fogást talált a talajban, nem rengette szél, lepergett róla az eső, mindent látott, mindent tudott, s így gyönyörködött a muflonokban. Troché próbált nagyobb távolságot tartani, de kétségkívül nehezen ment. Mintha magát akarná győzködni a távolmaradás üdvözítő voltáról, úgy fordult Sztupához. Sztupa, tudod te, hogy a muflonok csak vad birkák? Szerinted különbek attól, hogy előnyösebb a külsejük? Vajon miért nem mutatkoznak a kosok? Kérdezel mint óvodás, zökkent ki egy pillanatra magaslesi mivoltából Sztupa. Ahogy azt O’Brian Zeapoo egykor brit zászló alatt Cipruson, a muflonok paradicsomában szolgáló katonatiszt leírja, egy vérbeli nőstény testhossza 120 centiméter, mondta oktatólag. De ez mire magyarázat, Sztupa? Én annyit mondtam, hogy ezek ugyan szépek, de végső soron birkák. És ha birkák, mondta még Sztupa, de már látszott rajta, hogy változik vissza magaslessé, legalábbis lélekben és testtartásban. Nem léteztek számára már a hülye kérdések, feledni látszott O’Brian Zeapoo-t is, csak fürdőzött a gyönyörködésben. Ott állt ugyanis az erdő szélén két újabb muflon. Nem csináltak semmit, nem legeltek, nem nézelődtek, csak álltak, azt sem tudván, hogy valakik bámulják őket (faluhelyen úgy mondták: üket).