2. Pécsi Nemzetközi Filmünnep: Mi újság a házunk táján?

  • .
  • 2006. szeptember 28.

Képzőművészet

Történelmi korok jönnek-mennek, a moziban a helyzet - látszólag - alig változik. Harminc éve a felületes szemlélő arra panaszkodott, hogy csak szovjet és szocialista filmeket adnak, lépni sem lehet az NDK-s indiánoktól, jugoszláv, bolgár, szovjet partizánoktól, hazai párttitkároktól.

Történelmi korok jönnek-mennek, a moziban a helyzet - látszólag - alig változik. Harminc éve a felületes szemlélő arra panaszkodott, hogy csak szovjet és szocialista filmeket adnak, lépni sem lehet az NDK-s indiánoktól, jugoszláv, bolgár, szovjet partizánoktól, hazai párttitkároktól. Ma Bruce Willis menti meg úgyszólván heti rendszerességgel a világot, marslakóktól, terroristákról, háromszáz kilós verébmutánsoktól - hát ezt akartuk? Hol van egy jó kis "csehszlovák" kisreália, melyben a traktoros amatőr tamburazenekart alapít, de közben valaki kilopja a belsőit úszóguminak? Hát a plazákban alkalmasint hiába is keresnénk...

De a plazáknál is fontosabb, hogy egyáltalán létezik-e még olyasmi, amire szemtelen általánosítással ugyan, de mégis ráfoghatnánk, hogy kelet-európai filmművészet. S egyáltalán készülnek-e olyan moziművek értékelhető számban, melyekről akár eskü alatt vallhatjuk, hogy itt és csakis itt, ezen szélességi és hosszúsági körök alatt jöhetett létre; itt, ahol ilyen (felcserélhetetlen) szögben esik be a nap sugara a fehérre meszelt tanyaház eresze alá; itt, ahol valaha valaki lerakta a történelem összes veszélyes hulladékát...

Hogy mindez esetleg több-e merő komisz nosztalgiánál, arra a válasz - immár elmondhatjuk: évi rendszerességgel - házhoz jön. Majdnem házhoz - Pécsre.

A szépen szaporodó honi filmfesztiválok közül ez ugyanis éppen valami ilyesmire koncentrál. A 2005-ben elindított, elsősorban a régió fiatal filmeseinek fórumot biztosító rendezvényen idén 14 ország 40 nagyjátékfilmje úgy 90 vetítésen kerül a majdani európai kulturális főváros nézői elé - konkrétan október 2-7. között. A buli már most olyan, mint a "nagyok": van verseny, van nemzetközi zsűri, van nagydíj, az Arany Benjámin, és még ősbemutatók is kerültek. Innen startol Jancsó Miklós új filmje, vagy épp saját kutyájuk kölke, a voltaképpen helyi szintről világot hódítani induló Sztornó, Pálos György Pécsen forgatott filmje, a local herónak számító Lovasi Andrással a főszerepben... Adódik számos nemzetközi szakmai program, workshop, hovatovább "Európa egyik legjelentősebb koprodukciós, filmes befektetői és szponzori konferenciája" is. És ahogy mondani szokták, még sorolhatnánk, mi minden, ami - szó szerint - szem s szájnak ingere (magyarul: filmnézés, filmvita, eszem-iszom), és a fülünk se fogjunk be: koncertek, még szép.

De mi nem soroljuk, felesleges lenne, hisz a feszivál honlapján (www.filmunnep.hu) ott van minden szükséges gyakorlati információ. Ehelyett az alábbiakban hat - a versenyprogramból általunk tetszőlegesen kiválasztott, ha így jobb: az előzetes elképzeléseink alapján érdekesnek tűnő - film rövid recenzióját közöljük. Legalább annyira kedvcsinálóként, mint okulásul arra nézvést, hol is tart manapság a kelet-európai filmkészítés egy némi jóindulattal fiatalnak nevezhető csoportozata.

Biztonsági öveket tessék bekapcsolni!

- kántor -

A harmadik

1962 kétségkívül régen volt, Roman Polanski például sokra vitte azóta - hogy a vitorlázás technikai körülményeinek mondhatni ugrásszerű fejlődéséről már ne is beszéljünk. Ám, ha jobban odafigyelünk, a felállás változatlan: hajó, víz, egyedül a tó közepén egy jachton, férfi és nő félszívvel szeretkezésbe kezd, de rögtön ki nem beszélt feszültségekbe fúl. Aztán egy csónak téved a jacht elé, a benne ülő pedig a vízbe fordul. E szerencsés baleset hozza össze a befutott üzletembert, Pawelt és csinos feleségét, Ewát az öregemberrel, akinek mintha nemcsak neve nem lenne, de a múltja, jelene is titokzatos homályba vész. Hőseink a partra- szállás után Krakkóba igyekeznének, s az elég sármos öreg is folyton valahogy az útjukba akad. Az összezárt hármas közti játszma megszerkesztése nagy műgondot igényel, ám Jan Hryniak elég jól keveri a kártyákat. A fiatal párral együtt nekünk is jár az agyunk, ki is az öreg? Arcátlan, gátlástalan játékos, jóravaló szent, szökött rab? Isten tudja. A rendező hol ennek, hol annak az értelmezésnek enged, miközben néha misztikus, néha infantilis ösztöneit csillantja meg. Az utazás ebben a road movie-ban végül is mintha tolatássá lenne a kapcsolati zsákutcából, de ezzel a csalódást keltő zárlattal Hryniak sem elégedett meg, úgyhogy a végére rendesen összezavarodva, ám a megengedett mesterkéltségi határokon belül sóhajthatunk fel. Isten tudja. Egy újszülöttnek biztos még a Kés a vízben is új...

Dercsényi Dávid

Rendező: Jan Hryniak

Lengyelország/2004/95'

Jókedélyű hullák

A Vranduk-Szarajevó távot vonaton kevesebb mint egy óra alatt meg lehet tenni. Mivel menetrend szerinti autóbuszjárat nem létezik (szerintünk Vranduk sem), a távot izomláz és - már csak az elaknásított hegyvidék miatt - végtagveszteség nélkül legyalogolni nem könnyű. A helyi leleményes üzletember archetípusa, kusturicai furfanggal traktorvonaton szállítja-szipolyozza falubélijeit. Ha úgy tetszik, ő a boszniai Benoit Poelvoorde, azzal az apró - lokális - különbséggel, hogy rendszeresen nem álomba zuhanni, hanem a túlvilágra átkukkantani szokott. A héten már nyolcszor meghalt, amúgy köszöni, jól bírja, az elmúlt évtizedben volt ideje edződni. A halálra még arrafelé is csak kevesek immunisak, nem csoda, hogy a helyi hullaház alkalmazottai epekedve várják a tetemek érkezését (ultiparti helyett inkább a napi elhalálozáskvótában fogadnak). Természetesen nem a brit horrorkomédia szarajevói folytatását (ilyenformán: a Haláli hullák napját) látjuk, de a biztonság kedvéért a narcisztikus közlekedésügyi miniszter asszonyt lángra lobbantja a rázuhanó barkács kisrepülő. A feltámadás része a helyi abszurditások szülte túlélési stratégiáknak, az időközben megkedvelt stáb mégis erősen limitált számban éli túl a kalandot.

Beleborzongani is élvezet, hogy az ígéretes ötlet erősebb adag morbiditással bolondítva mire vihette volna.

Balázs Áron

Rendező: Benjamin Filipovic

Bosznia-Hercegovina, Szlovénia/ 2005/92'

Iszonyú viszonyok

Amikor a kis mélységélességű képen két lányalak rohan a hídon, már érezni, hogy ebből Jules és Jim lesz, akárki meglássa - a manapság illedelmes (vagy kötelező?) fonákkal. Alexandra költözik aztán be a nagyvilági Bukarest egyik bérházába, az albérletébe. Ott egy itthonról is jól, talán túl jól is ismert házinéni fecsegi össze a jeleneteket, miközben lassan elrendeződni látszódnak a dolgok. Ám ez csak a látszat, a lány narrációja némileg feleslegesen rögtön kiolt párat a film esetleges feszült pontjaiból. Alexandra ugyanis visszaemlékezik szerelmére, az évfolyam- és lakótömbtárs Christinára, aki egy emelettel lejjebb lakik. Rendben, ezzel a leszbikus fordulattal készen is állunk a "modernizált" J&J-történetre. Már csak egy férfi kell, Sandu (az Alexander becézése), és hogy még modernebbek legyünk, legyen ő Christina bátyja. Most kéne némi feszültség, tét, karakter, egyelőre jó kelet-európai módra jelenetnek álcázott sör- és autóreklámokba botlunk, hihetetlen mennyiségben ömlik a szó, majd merészen vidékre megyünk Alexandra szüleit meglátogatni. Itt a filmbe értékelhető mennyiségű irónia kerül, a leszbikus szerelmi jelenet hátterében borjú kérődzik, de még a kissé erőltetett vagyoni kontraszt sem szül igazi drámaiságot. Persze ahol a fő morális kérdés a szocialista családvédelmi sorozatok szintjén tételeződik, nehéz hitelesen megjeleníteni ördögi jellemeket, a szenvedély hatalmát, az emberfaj nyomorú szépségeit, akárhányszor is hangzik el a filmben Chateaubriand neve.

- dd -

Rendező: Tudor Giurgiu

Románia/2006/86'

Ha felnövök, kenguru leszek

A címről elsőre állatbarát ausztrál természetfilm vagy utópisztikus sci-fi mese ugorhat be. Az ilyesmi inkább felcsigáz, mintsem lelohaszt, de egy viszonylag frissnek mondható szerb kísérlet esetében... hm, azért mégis előrebocsáthatóan gyenge színvonalról regél.

Kenguru szerb kapus, polgári nevén Zoran Paunovic - a Manchester ellen most véd először, de a film nem róla, hanem Belgrádban rekedt haverjairól szól. Tehát nem sportfilm; a maga egyszerű módján keserédes tragikomédia szeretne lenni. A zsebibabával randevúzó fő karakter afféle Christian Slater-klón a Tiszta románcból, mindazonáltal alsó tagozatos kisiskolásként (ha felnövök) viselkedik. Barátai a csehóban értelmetlenül ordibálva ugrabugrálnak, pont olyan idétlenül, mint akik a színiiskolának csak a vécéjében jártak. A csapatnyi túlhevülten lelkes egyén mellé felsorakozik a blokk tetején békésen spanglizó (kenguru leszek!) team, az enyhe földrengést követő áramszünet és a túlpörgött ufó. Sehol egy komoly egzisztencialista probléma, csupán szétszakadt jelenetek zsúfoltan végeláthatatlan sora. Ennyit rejtett az erszény mélye.

- bá -

Rendező: Radivoje Andric

Szerbia/2004/92'

Bocs a kung-fuért, Ellopott szemek

A balkáni tájhaza két darabja a régió kedvenc témáját járja körül: a multikulturalizmust meg a multietnicitást - az Egyik és a Másik, a Mi és az Õk, illetve, innen nézve, az Õk és az Õk találkozását (együttélését, konfliktusát, megbékélését). Félve valljuk be, ha nem ezt tennék, rájuk se pipálnánk, a nemzetközi nagyközönség még jó darabig a balkáni háborúk és a posztháborús majdnem-háborúk művészi magyarázatát várja a művész elvtársaktól, minden jöhet, borzongatás a barbarizmustól, történelmi traktátus, esetleg generálprófécia (tik is így fogtok járni) vagy tükörfelmutatás (már így is jártatok). A kérdés jó pár éve - Mancsevszki Eső előttjétől meg az Undergroundtól kezdve - már csak az etnikai konfliktusokkal terhelt, xenofób lokálkulőr bemutatásának a mikéntje, a forma, és persze a minták - az eredetiséget a hely szelleme dobja be a cuccba, (film)nyelvet kintről marunk.

E tekintetben a bolgár Ellopott szemek komoly versenyhátránnyal indul - az a mód ugyanis, ahogy Radoszlav Szpaszov el akarja mesélni (parabolisztikusan) a bulgáriai törököket a kifutó kommunizmusban ért tragédiát, az sajnos nem létezik. Ivan, a bolgár kiskatona és Aiten, a török fiatalasszony szerelmi története maga a dramaturgiai katasztrófa. Az 1985-től, a török kisebbség elbolgárosítási akciójának kezdetétől 1989-ig, a részleges kitelepítésükig terjedő filmidőben a történet kaszárnyákon, török falvakon, temetéseken, tüntetéseken, sőt a bolondokházán keresztül kanyarog s vesz mind lehetetlenebb fordulatokat. Ivan nem pusztán beleszeret a szemrevaló teremtésbe, de akaratán kívül egy páncélozott szállító gépjármű vezetőjeként meg is öli annak leányát. Mindketten a pszichiátriára jutnak, ám végül egymáséi lesznek, hogy hogyan, azt nem könnyű követni, legfőképpen azért, mert Szpaszov minden kényszerképzetét (s gyanítom, nem csak az övét) jelenetté álmodta, s beletáplálta a mesébe: például azt, hogy a két nép, a bolgár meg a török tisztára belehülyült ebbe az egészbe. Kvázidokumentarizmus keveredik belső vívódásokkal és vérbő folklórjelenetekkel (ahogy Móricka a Másik identitását elképzeli). A jó szándék mindazonáltal nem vitatható el a műtől, miként az sem, hogy épp erről, a "bolgárokra" nézve csöppet sem hízelgő történetről közöl tényeket. A törököket nem elviselni kell vagy tolerálni, hanem szeretni, mondja, és akkor majd jól érzik magukat, és nem akarnak elmenni. (Esetünkben: megdugni. Hm.) Mindenesetre nem ártana, ha a rendező elsősorban a filmről gondolna valamit és csak utána az identitásról.

Fiatal kora ellenére, vagy inkább épp azért, e tekintetben nem hányhatunk semmit Ognjen Svilicic, a Bocs a kung-fuért című horvát produkció alkotójának szemére. Kétségkívül filmet látunk, nem is rosszat, kis Kaurismäki, kis Jarmusch, kis Menzel, a második vonal húsz évvel ezelőttről, de azóta sincs első, sőt, talán már akkor sem volt. A Dalmatinsko Zagorje, eme isten háta mögötti kősivatag egy kis falvába hazatér a megesett leány. A kétségbeesett szülők megpróbálják a dolgot helyreütni, az "évszázados helyi szokások" komplett protokollal rendelkeznek az ilyen esetekre. Ám mikor már minden majdnem rendbe jönne, kiderül, hogy... Úgyis kitalálják, ha meg nem, nézzék meg, jó szívvel ajánlom. A nemzet gyökérzete a parasztság, ám a gyökérzet a botanika ma ismert törvényei szerint rendszerint a föld alatt helyezkedik el, és a föld alatt sötét van, masszív sötét. A legtöbb, amit tehetünk, hogy ezt iróniával szemléljük. A vicces párbeszédek, a jól eltalált figurák szépen elviszik a filmet, el egészen a kicsit tanácstalan befejezésig. De az ilyen történeteknek sosincs jó végük, és ha nevetünk, akkor legalább nekünk egy kicsit könnyebb lesz.

D. Harangozó Aranka

Bocs a kung-fuért

Rendező: Ognjen Svilicic

Horvátország/2004/73'

Ellopott szemek

Rendező: Radoszlav Szpaszov

Bulgária/2005/106'

Figyelmébe ajánljuk

Önarckép feketével

  • - turcsányi -

Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.

Kiszámolós

Ha Ed Sheerannek van harminc kamionja, hat pengető alakú óriáskivetítője, öt saját fejlesztésű looper pedálja a forgószínpad öt különböző pontján, és 135 percet játszik – saját állítása szerint – nagyjából 70 ezer embernek, akkor hány keringős lüktetésű balladát játszhat el?

Az egyedüli boldogság

  • Balogh Magdolna

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

Térerő

A modern nagyváros az ipari forradalom következménye; a korábbiaktól gyökeresen eltérő termelési struktúra nyomán alakult ki az a térszövet, amelyben az európai civilizáció máig élni, bár lassan inkább csak túlélni próbál.

A vasutasok kérték

Talán Stephenson óta nem fordult elő, hogy egy működő vasúttársaság arra biztatta volna utasait, hogy ne vegyék igénybe a szolgáltatásait.

Magyar western fűnyíróval

Ha azt mondom, vásári bábjáték, azt mondod, Vitéz László. És persze Kemény Henrik. A műfaj magyarországi történetének meghatározó alakjai máig ott állnak minden, e hagyományt követő előadás mögött.