Tudom, hogy 1981 és 1993 között New Yorkban a művészeti élet peremén tengődött, csak kevesek által ismerve, s közben Andy Warhol szeretett volna lenni. Tudom azt is, hogy hazatérve Pekingbe a legnemesebb célokért emelte fel a hangját, kiállt azokért, akik mellett csak kevesen mertek kiállni. Ismerem a történet későbbi részleteit is: hogy 2009-ben annyira megverték, hogy megsérült az agya, hogy 2011-ben lerombolták a műtermét, és ezután 81 napig vádemelés nélkül magánzárkában tartották fogva, hogy elkobozták az útlevelét és kiutazási tilalommal sújtották. És hogy ma is veszélyes lenne számára visszatérni a hazájába.
A körhinta
Tudom, hogy amíg Kínában élt, a műveivel állandó veszélynek tette ki magát. Világszerte sokan szolidárisak voltak vele, Václav Haveltől Adam Michniken át Elfriede Jelinekig, nem szólva a javára folytatott nemzetközi gyűjtésekről, a legnagyobb múzeumok erőfeszítéséről, hogy Kínát elhagyhassa, vagy legalább szabadon engedjék. Közismert, hogy világszerte fellép politikai aktivistaként. Még arról is hallottam, hogy burkoltan antiszemita kijelentései miatt nemrégiben egy londoni galéria visszamondta a kiállítását, majd ezt több más galéria is követte, s ő ezt a döntést a kínai kulturális forradalom rémtetteivel helyezte egy szintre.
A leginkább pedig azt tudom, hogy Aj Vej-vej jelenleg a világ egyik legismertebb képzőművésze. A műveiből rendezett blockbuster kiállítások, a pompásnál pompásabb hatalmas albumok, a róla szóló vagy általa írott könyvek tucatjai arról tanúskodnak, hogy nemcsak ismert, hanem népszerű is, aki mindenütt a legnagyobb nézőszámot biztosítja. A múzeumi boltokban vásárolható Aj Vej-vej-motívumokkal ellátott kávéscsészék, ceruzák, sálak, noteszfüzetek, szemüvegtokok és gyerekjátékok azt mutatják, hogy Aj Vej-vej ugyanannak az elgiccsesítésnek az áldozata, ami csak a legnagyobbakkal fordul elő: Matisse-szal, Van Goghgal vagy Miróval. Ők halottak. Aj Vej-vejt viszont már életében ráültették egy olyan körhintára, amelyről egyelőre, ha akarna, sem tudna leszállni. De valószínűleg nem is akar.
Teremről teremre a hatalmas és pompázatos installációkat nézve, egyre inkább egy vidámparkban éreztem magam. Olyan vidámparkban, ahol mégis komoly, gondterhelt, néha felháborodott, máskor döbbent arcot kell vágnom. És ettől kezdtem magam egy csapdában érezni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
