„A létezés megannyi lehetősége”

Johanna Benaïnous fotográfus

Elsa Parra és Johanna Benaïnous tíz éve dolgoznak együtt. Mindketten fényképészek és modellek egyszerre, történeteik alkotói és szereplői. Képeiken különböző figurák bőrébe bújva mesélnek női sorsról, identitásról és közösségekről. Az alkotópáros egyik felével budapesti kiállításuk apropóján beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: 2014 óta dolgozol Elsa Parrával. Hogyan kezdődött?

Johanna Benaïnous: Mindketten Párizsban tanultunk, de két különböző művészeti iskolában. Negyedéves korunkban találkoztunk először New Yorkban, ahol cserediákok voltunk a School of Visual Arts képzésén. Az első tanítási napon kezdtünk el beszélgetni, próbáltuk segíteni egymást az új környezetben, és nagyon gyorsan összebarátkoztunk. Később volt egy közös fotós feladatunk az egyik divattal kapcsolatos kurzusunkra, ekkor kezdtük el modellként használni egymást. Kiderült, hogy a barátságon túl egy szoros esztétikai kapcsolat is összeköt minket. Hat hónap után tértünk vissza Franciaországba, az első igazi közös projektünkön már itt kezdtünk el dolgozni. Eleinte még magunk sem tudtuk pontosan, hogy mit csinálunk, de egy idő után elkezdtünk különböző, teljesen hétköznapi emberek megszemélyesítésével kísérletezni. Ebből állt össze az A Couple of Them című sorozat.

MN: Hogyan találtatok rá a fotográfia ezen formájára? A Mai Manó Házban látható kiállításotokon Cindy Sherman neve kerül elő.

JB: Már New York utcáin is gyakran figyeltük az embereket, próbáltuk beleképzelni magunkat mások bőrébe. Hamar feltűnt, hogy sokszor jönnek szembe hasonló, ismerősnek tűnő alakok, akik mintha filmek, műalkotások szereplői lennének. A populáris kultúra és képzőművészet nagyon személyes elegyéből építkezünk. Emellett persze mind a ketten nagy rajongói vagyunk az amerikai fotográfiának, de Cindy Sherman soha nem jelentett közvetlen inspirációt. Kétségtelen, hogy ő az önarcképek anyja, és izgalmas életmű az övé, de talán éppen azért, mert ketten vagyunk és általában stúdión kívül dolgozunk, közelebb érezzük magunkhoz az olyan mise-en-scène fotográfusokat, mint Jeff Wall vagy Philip-Lorca diCorcia. Érdekes módon elsősorban olyan fényképészek munkái hatnak ránk, akik kevésbé foglalkoznak önarcképekkel.

MN: Egy korábbi interjúban arról beszéltél, hogy úgy tekintetek a fotósorozatokra, mintha filmek lennének. Netán forgatókönyvet is írtok?

JB: Mindenekelőtt a felfedezni kívánt helyszínt határozzuk meg – ez lehet egy ország, egy település vagy akár egyetlen ház is –, illetve végiggondoljuk, hogy milyen emberekkel találkozhatnánk az adott térben. A szerepeket attól függően kezdjük el kidolgozni, hogy mit találtunk a helyszínre érkezve. A jelmezeink mindig használt ruhák. Szeretjük végigjárni a környék turkálóit, hogy megtaláljuk azokat a darabokat, amelyek egykor tényleg az ott élő emberekhez tartozhattak. Ha megvannak a kellékek, jöhet a haj és a többi apró részlet. Olyan ez, mint egy játék: próbálgatjuk a különböző lehetőségeket és kombinációkat, aztán egyszer csak megszületik egy figura. Valódi embereket próbálunk alkotni, valódi történetekkel, de a képeken csak egy-egy pillanatot szeretnénk megörökíteni az életükből. Konkrét forgatókönyvet nem írunk a fotózásokhoz, de nagyon sokat beszélgetünk a megjeleníteni kívánt történetekről, az egyes szereplők viselkedéséről, érzéseiről és gondolatairól.