Kiállítás

A király nem meztelen

Hol tart a kortárs akt?

  • Erdei Krisztina
  • 2020.10.10 12:09

Képzőművészet

Az akt hosszú évszázadok alatt olyan önálló műfajjá fejlődött, amely a test mozdulataival, az ábrázolt helyzetekkel önmagában képes tartalomkifejezésre, tükrözve a korszellem adottságait. Kortárs kérdéseinkre „kortárs testeken” keresztül mutat fel válaszokat a Kiscelli Múzeum kiállítása.

Az elsősorban fiatal és középgenerációs művészeket felvonultató tárlat egyik apropója a tavasszal (részben) elmaradt Budapest FotóFesztivál, a másik pedig az a kurátorok, Somosi Rita és Szarka Klára által is kiemelt jelenség, miszerint napjaink fotográfiai törekvéseiben a testábrázolás olyan új hangsúlyokat kapott, amelyekre érdemes odafigyelni. Innen nézve teljesen érthető és üdítő a kevésbé ismert alkotók munkáinak nagyszámú jelenléte, hiszen elsősorban nekik köszönhető a tárlat friss témakezelése.

A test reprezentációja érzékeny terület – olvashatjuk a felvezető szövegben is –, a nemi identitás meghatározásának egyik formája, amelynek során az alkotó saját vagy modelljének alakjából fontos részleteket kiemelve vagy elkendőzve irányítja a figyelmet, a szórakoztatástól a provokációig nagyon különböző érzelmeket kiváltva. A női és férfi identitás ma már nem fekete vagy fehér, hanem tónusok megannyi változata színesíti. Ennek elfogadtatásában egy testképpel foglalkozó, különböző trendeket egymás mellé rendező kiállításnak jelentős szemléletformáló szerep juthat.

Az aktábrázolás változásai persze sosem egysíkú tendenciák mentén zajlottak le, elég arra utalnom, hogy miközben a klasszicista művészek az ókori eszményi szépség megtestesítéséhez nyúltak vissza, az impresszionisták buja odaliszkekként, puszta vágyat kielégítő csábítókként ábrázolták a (jellemzően) női alakokat.

A test, azon belül is a meztelen test ábrázolása a fotográfiában a kezdet kezdetétől, a 19. századtól ingoványos terep volt. Már az első aktfotók megjelenése idején felmerült, hogy a meztelen képek nem mindegyike tekinthető olyan művészi aktnak, amelyen a társadalom emberi testhez fűződő viszonya, adott esetben dekadenciája tetten érhető. A mostani tárlatot elnézve is érdemes észben tartani a jelenleg fennálló hatalmi viszonyokat, a politika vesszőparipáit, hiszen azok hatással lehettek az alkotókra. A politikai hatalom napjainkban a nők családon belüli szerepét elsősorban a test reprodukciós feladataiban látja, és adókedvezmények, ingatlanvásárlási támogatások formájában emeli fókuszba. Vasali Katalin ezekre a felvetésekre is reagál a Méhednek gyümölcse című, a termékenységgel, saját testének változásaival foglalkozó munkájával. A külső átalakulást a belső folyamatok kissé modoros, szimbolikus megjelenítésével egészíti ki.

A nemi identitás komplexitását két munka tematizálja, Mészáros László Barbie és Kenje, illetve Diósi Máté: Body I-II című képpárja. Mindkettő hasonló gondolatmenetet követ, érthetetlen, hogy miért kerültek egymástól ilyen távol a kiállítás tereiben. Barbie és a többiek, akik miatt évtizedeken keresztül éreztük rosszul magunkat a bőrünkben, most Szombat Éva önaktjai kapcsán is szóba kerülnek. A fotográfus esztétikai célú aktábrázolása a művészettörténeti tradíció szerinti ideális alaknak teremt friss alternatívát, de ezzel nem egy újabb ideát szeretne teremteni: egy konkrét embert mutat fel csupán, akit nem nyomaszt tovább az ideák és a reklámok világa, és így az általában passzív szerepben megjelenő modellszerepet aktivizálja. Moholy-Nagy László 1922-ben készült fotogram-önarcképét még a fényképezésben rejlő művészi lehetőségek bemutatására készítette, a fotós szerepét hangsúlyozva a fénykép elkészítése során. Flanek Péter önfotogramja alapján viszont nehéz eldönteni, ki van alul és ki felül, mert modell és művész az aktusban és a fotogram vizuális világában együtt oldódik fel. Hodosy Enikő Láthatatlan-te című munkájában pedig a torzóként megjelenő női test a klasszikus szobrok világát idézi meg és kapcsolja össze a jelen törékeny emberi kapcsolataival, miközben a fotográfia eszközeivel, szolarizációval teszi a védekezően elforduló, melleit is elfedő női alakot szinte láthatatlanná.

Több anyag foglalkozik az emberi test és a természet, illetve a természetes környezetet uraló technológia viszonyával. Spanyár Judit munkája a kettő között teremt pillanatnyi egyensúlyt a múlt század konceptuális fotográfiájára jellemző eszköztár felvillantásával. Bár napjainkra egyértelművé vált, hogy a természet igába hajtása és feláldozása visszafordíthatatlan folyamatokat indított el, ennek konkrét hatásával kevés alkotó foglalkozik. Az egyik kivétel Telkes Tímea, aki a görög mitológiát hívja segítségül, hogy a természet igába hajtásának áráról beszéljen, ám ember és természet egymásra utalt viszonyáról annyira idealizált formában beszél, hogy egyszerűen nem találunk magunkra a képekben. A test és technológia összefüggései a leglátványosabban Vadászi Zoltán fotóján jelennek meg, ő keresztre feszíti darabokból összetákolt transzhumánját, akinek átvilágított testét szögletes glória keretezi, mutatva, hogy bár a technológiába vetett hit új erőt adott az emberiségnek, az ezzel járó kiszámíthatatlan és gyors fejlődés szorongást szült, s azon vallás nyújtotta menedék már nem biztos, hogy tud segíteni.

Általánosságban elmondható, hogy a kiállításon mintha a fotókhoz fűzött leíráshoz képest szűkösebb anyagot látnánk, és akadnak erősen kérdéses választások is. Kissé érthetetlen például, hogy miért látunk Bartis Attila szubjektív riportfotóiból egy bővebb válogatást a falakon. Bár Bartis képein valóban megjelennek meztelen testek, testrészletek, például egy metrómegállóban zavartan álló, őrült férfié, mégsem világos, miért volt fontos a kurátorok számára az ő kiszolgáltatott alakját egy, a test reprezentációjának érzékenységét tematizáló kiállításon megmutatni? Egy másik Bartis-képen pedig egy felülről fotózott női testet látunk, aki csábítóan néz a kamerába, egy kis male gaze, ha már kezdtük volna elfelejteni, hogy hol van általában a modell helye. Pál Gábor egyébként izgalmas Strand című autonóm riportképének helyét sem értettem ebben a tematikában, ahogy kérdéseket vet fel Pinczehelyi Sándor egyébként nagyszerű I Like Bartók című sorozatának helye is e kiállítás keretein belül. Vagy ha már itt van, a kultúra, hatalom és test kontextusában legalább helyet kapott volna még például Ladik Katalin vagy Ujj Zsuzsi néhány aktfotója is, szimbolikusan csökkentve azt az emancipációs deficitet, amely a neoavantgárd erősen férfiművészekre hangolt világában uralkodott, mely deficit hatásának enyhítése jelen tárlatnak kifejezetten missziója.

TESTKÉP – Akt a kortárs magyar fotográfiában, Kiscelli Múzeum, megtekinthető október 25-ig

Neked ajánljuk