Nekrológ

A sárkány elröpült

Bodóczky István (1943–2020)

Képzőművészet

Az egyik legjobb szilveszteri élményem Bodóczkyhoz fűződik; egy nála rendezett házibuliban egész éjjel Most mutasd meg!-et játszottuk. S mivel három művész és három művészettörténész nézett „farkasszemet”, nem nehéz kitalálni, hogy ki (nem) győzött.

Bodóczkyval aznap ismerkedtünk meg, addig az estéig csak annyit tudtam róla, hogy művész; ott is lógtak a plafonra függesztve a művei, a falakon meg a rajzai. De azt csak később realizáltam, hogy tanár is – és annak milyen fantasztikusan jó! E kettő (művész és tanár) egysége a már éppen a halála után egy nappal megnyílt kiállításába illesztett videóinterjú szövegében is megjelenik: „Szerencsére, mindig azt csináltam, amiben örömöm telt.”

De ez nem volt mindig így – nagyon sokáig egymást kizáró entitásként élte meg a művészet és a tanárság gyakorlását. Pályája kezdetén figuratív, expresszív festőként indult; voltaképpen kívül­állóként, a hetvenes éveket az ún. második nyilvánosságban a koncept, illetve a fotóalapú konceptualizmus uralta (de Bodóczky egyik csoportnak sem volt tagja), majd ennek valamiféle lecsapolódásaként fokozatosan „letisztította”, lecsupaszította festészeti nyelvét, s egyre inkább a kolorit emocionális töltetére és a síkokkal kapcsolatos kérdésekre/problémákra fókuszált. Művészeti törekvéseit némileg „keresztülhúzta”, hogy gyermekei születtek (korai munkáiba sok bevásárlási cédulát épített be), és emiatt állást kellett vállalnia. 1974-től tanított a „kisképzőben”, majd a MOME (akkor még Magyar Iparművészeti Egyetem) tanára, illetve a Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának témavezetője lett. Művészetpedagógiai tapasztalataiból táplálkozott a kétezres évek középétől megjelentetett és az egyetemi hallgatóival közösen szerkesztett Irány.hu című (a nevével ellentétben off­line) periodika (a lapszámok szerencsére a mai napig letölthetők a webről), amely még most is friss és üdítő útmutatást ad a rajztanároknak arról, hogy a manuális készségek nem korrelálnak a minden gyermekben megbújó ösztönös kreativitással, hogy a művészet szeretete és gyakorlása nem a csendéletek és a kockarajzolás technikájának (perspektíva) elsajátításán múlik. Bodóczky számos, a vizuális nevelésről szóló könyvet adott ki, többől egyetemi jegyzet is lett – de talán a kétezres évek közepe felé ismerte fel (és be-), hogy a tanítás nem gát, hanem hatalmas lehetőség, alkotói tevékenység és inspirációforrás is lehet. Ezért ajánlotta a Budapest Galériában 2012-ben megrendezett kiállítását is a tanítványainak, s ezért volt releváns kérdés egy interjúban, hogy Nagy Kriszta a mestere-e. Különösen büszke volt azokra a tanítványaira, akik a maguk készítette hajóval átszelték az óceánt, s pont ezért készített árnyrajzokat Gerhes Gáborról, Gerber Pálról, Szentjóby Tamásról, Várnagy Tiborról vagy Benczúr Emeséről – azaz a fontos tanítványairól éppúgy, mint a példaképeiről.

És Bodóczky alkotóként is nagyon sokat letett a művészet képzeletbeli asztalára. 1995-ben (a Bartók Galériában) állította ki a Vaktérkép című installációját, amely olyan, a padlószint felett felfüggesztett művekből állt össze, melyek egyrészt egyfajta képi (és posztmodern) idézetgyűjtemények voltak, másrészt archaikus, mitikus torzók. Azaz alvó sárkányok.

És innentől kezdve nagyrészt sárkányokat készített, csak épp nem a megszokott módon. Egyrészt fontos szempont volt, hogy a korábbi munkák (Tatlinra utaló) térkonstrukcióit követve a sárkányok légies formájukban is aszimmetrikusak legyenek, s ne röpüljenek, hanem lebegjenek. Ez a fajta köztesség, a levitáció egyben Bodóczky művészetének esszenciája (s egyfajta feloldása a művész-tanár kettősségnek). A sárkányok építéséről három könyvet is megjelentetett, emellett részt vett számos nemzetközi sárkányröptetési versenyen – egy ízben az Igazgyöngy Alapítvány „gyerekei” által készített sárkányt is elvitte. Ahogy mondta: „a sárkányépítők között én vagyok a legjobb művész, a művészek között pedig a legjobb sárkányépítő”.

De milyenek Bodóczky sárkányai? A korábbi „termetes”, akár egy gyermeket is megemelni (lebegteni) képes sárkányok helyét a légies, bambuszrudakból és papírból készült játékok vették át. Ezen az utolsó kiállításán tíz ilyen is látható, színezett és színtelen (natúr, fehér). A játék a művész interpretációja szerint egyszerre szabad és korlátok közé zárt, amiben a részvétel önkéntes ugyan, de mégis nagy kihívás. Megmutatja, mennyire vagy képes leválni a napi rutinról, azaz elengedni magad.

Bodóczky e kiállítását nem végső összegzésnek szánta. A cím – Játsszuk azt, hogy meghaltunk – az unokáival játszott játékra utal, amikor úgy teszünk, mintha (megmeredve) nem léteznénk. A játékos cím most borzongató fénytörésbe kerül, hirtelen minden beledermed a memento mori kontextusába. Nemcsak az egyik kiállított fő mű miatt (Az ismert világ térképe, 2020), amely vissza- és megidézi az 1988-ban készült, Az elmúlás térképe – Gyermekkori falum térképe című munkáját (amelyben talán először szerepelnek a „Klee-színek”, s amelyben ugyanolyan bonyolultan s egyben átütően kapcsolódik egymáshoz a háttér, a fehér fal és a kompozíció), hanem a kiállítás címét is adó mű miatt. A többrétegű, rendkívül izgalmas munka olyan művészi lehetőségeket villant fel, amelyek már nem tudnak kiteljesedni. „Még több, megvalósításra váró tervem is van”, írta a művész. De ezeket már sosem láthatjuk, hisz elröpültél. Ég veled!

 

„Játsszuk azt, hogy meghaltunk”, Artus Stúdió, Kapcsolótér, Bp. XI., Sztregova u. 7., nyitva: december 22-ig

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.