Bodóczkyval aznap ismerkedtünk meg, addig az estéig csak annyit tudtam róla, hogy művész; ott is lógtak a plafonra függesztve a művei, a falakon meg a rajzai. De azt csak később realizáltam, hogy tanár is – és annak milyen fantasztikusan jó! E kettő (művész és tanár) egysége a már éppen a halála után egy nappal megnyílt kiállításába illesztett videóinterjú szövegében is megjelenik: „Szerencsére, mindig azt csináltam, amiben örömöm telt.”
De ez nem volt mindig így – nagyon sokáig egymást kizáró entitásként élte meg a művészet és a tanárság gyakorlását. Pályája kezdetén figuratív, expresszív festőként indult; voltaképpen kívülállóként, a hetvenes éveket az ún. második nyilvánosságban a koncept, illetve a fotóalapú konceptualizmus uralta (de Bodóczky egyik csoportnak sem volt tagja), majd ennek valamiféle lecsapolódásaként fokozatosan „letisztította”, lecsupaszította festészeti nyelvét, s egyre inkább a kolorit emocionális töltetére és a síkokkal kapcsolatos kérdésekre/problémákra fókuszált. Művészeti törekvéseit némileg „keresztülhúzta”, hogy gyermekei születtek (korai munkáiba sok bevásárlási cédulát épített be), és emiatt állást kellett vállalnia. 1974-től tanított a „kisképzőben”, majd a MOME (akkor még Magyar Iparművészeti Egyetem) tanára, illetve a Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának témavezetője lett. Művészetpedagógiai tapasztalataiból táplálkozott a kétezres évek középétől megjelentetett és az egyetemi hallgatóival közösen szerkesztett Irány.hu című (a nevével ellentétben offline) periodika (a lapszámok szerencsére a mai napig letölthetők a webről), amely még most is friss és üdítő útmutatást ad a rajztanároknak arról, hogy a manuális készségek nem korrelálnak a minden gyermekben megbújó ösztönös kreativitással, hogy a művészet szeretete és gyakorlása nem a csendéletek és a kockarajzolás technikájának (perspektíva) elsajátításán múlik. Bodóczky számos, a vizuális nevelésről szóló könyvet adott ki, többől egyetemi jegyzet is lett – de talán a kétezres évek közepe felé ismerte fel (és be-), hogy a tanítás nem gát, hanem hatalmas lehetőség, alkotói tevékenység és inspirációforrás is lehet. Ezért ajánlotta a Budapest Galériában 2012-ben megrendezett kiállítását is a tanítványainak, s ezért volt releváns kérdés egy interjúban, hogy Nagy Kriszta a mestere-e. Különösen büszke volt azokra a tanítványaira, akik a maguk készítette hajóval átszelték az óceánt, s pont ezért készített árnyrajzokat Gerhes Gáborról, Gerber Pálról, Szentjóby Tamásról, Várnagy Tiborról vagy Benczúr Emeséről – azaz a fontos tanítványairól éppúgy, mint a példaképeiről.
És Bodóczky alkotóként is nagyon sokat letett a művészet képzeletbeli asztalára. 1995-ben (a Bartók Galériában) állította ki a Vaktérkép című installációját, amely olyan, a padlószint felett felfüggesztett művekből állt össze, melyek egyrészt egyfajta képi (és posztmodern) idézetgyűjtemények voltak, másrészt archaikus, mitikus torzók. Azaz alvó sárkányok.
És innentől kezdve nagyrészt sárkányokat készített, csak épp nem a megszokott módon. Egyrészt fontos szempont volt, hogy a korábbi munkák (Tatlinra utaló) térkonstrukcióit követve a sárkányok légies formájukban is aszimmetrikusak legyenek, s ne röpüljenek, hanem lebegjenek. Ez a fajta köztesség, a levitáció egyben Bodóczky művészetének esszenciája (s egyfajta feloldása a művész-tanár kettősségnek). A sárkányok építéséről három könyvet is megjelentetett, emellett részt vett számos nemzetközi sárkányröptetési versenyen – egy ízben az Igazgyöngy Alapítvány „gyerekei” által készített sárkányt is elvitte. Ahogy mondta: „a sárkányépítők között én vagyok a legjobb művész, a művészek között pedig a legjobb sárkányépítő”.
De milyenek Bodóczky sárkányai? A korábbi „termetes”, akár egy gyermeket is megemelni (lebegteni) képes sárkányok helyét a légies, bambuszrudakból és papírból készült játékok vették át. Ezen az utolsó kiállításán tíz ilyen is látható, színezett és színtelen (natúr, fehér). A játék a művész interpretációja szerint egyszerre szabad és korlátok közé zárt, amiben a részvétel önkéntes ugyan, de mégis nagy kihívás. Megmutatja, mennyire vagy képes leválni a napi rutinról, azaz elengedni magad.
Bodóczky e kiállítását nem végső összegzésnek szánta. A cím – Játsszuk azt, hogy meghaltunk – az unokáival játszott játékra utal, amikor úgy teszünk, mintha (megmeredve) nem léteznénk. A játékos cím most borzongató fénytörésbe kerül, hirtelen minden beledermed a memento mori kontextusába. Nemcsak az egyik kiállított fő mű miatt (Az ismert világ térképe, 2020), amely vissza- és megidézi az 1988-ban készült, Az elmúlás térképe – Gyermekkori falum térképe című munkáját (amelyben talán először szerepelnek a „Klee-színek”, s amelyben ugyanolyan bonyolultan s egyben átütően kapcsolódik egymáshoz a háttér, a fehér fal és a kompozíció), hanem a kiállítás címét is adó mű miatt. A többrétegű, rendkívül izgalmas munka olyan művészi lehetőségeket villant fel, amelyek már nem tudnak kiteljesedni. „Még több, megvalósításra váró tervem is van”, írta a művész. De ezeket már sosem láthatjuk, hisz elröpültél. Ég veled!
„Játsszuk azt, hogy meghaltunk”, Artus Stúdió, Kapcsolótér, Bp. XI., Sztregova u. 7., nyitva: december 22-ig
