Van-e ilyen egyáltalán, mikor nőink elsősorban idegen nyelven olvastak? Volna mit nézni a nagypolgári szalontól a mosógépreklámig, az imakönyvtől a versenyautóig. Avagy aktualizálva a kérdést: írhat-e jó verseket egy bikini? Komolyra fordítva a szót: nagy feladat a női művelődés történetét összerakni, de meg lehet csinálni, és nincs is ennél izgalmasabb. Kiváló példákkal szolgál a nemzetközi nőtörténeti kiállítások sora, az olvasó és író nőt középpontba állító katalógusok, almanachok, fotó- és képalbumok tucatja Bécstől Párizsig.
Sokat vártam, de keveset kaptam, s végül csalódottan távoztam. Nem az bántott, hogy nincs mit nézni, ellenkezőleg: az bántott, hogy nem jelenik meg a tárgy gazdagsága, a közhelyes gender-kép ellen ható másik valóság, a felfedezés ereje, az új múzeum a digitális korban. Nem a vitrinbe rakott könyvtár zavart - bár az is fura, hogy egyetlen könyvnek sincs leírása. Próbáltam Dukai Takách Judit levelét silabizálni, de nem ment. A "nő hiánya" helyett a nő történeti jelenlétét kerestem. A szerelmes és szelíd nő helyett a veszélyest, a kedvetlent, a haragost. Szerintem a diákokat is ez érdekli, de a kiállított, amúgy igen minőségi anyag csak részben utal erre. Pedig az ő teste ("a másik test") is megjelenik a festészetben, imakönyvön, domborzaton vagy akár egy ékszerdobozon, hímzésen, ételreceptben, levélpapíron. (Legkedvesebb darabom éppen az 1700-as évekből való domborműves imakönyv: okos és balga szüzeket ábrázol.) Való igaz, hogy művelődéstörténet-írásunk kifejezetten patriarchális, melyben a nő olvasóként (Thassy Ferencné, Schrattenbach Róza), másolóként (Ráskay Lea), műfordítóként vagy tanárként (Kazinczy Ferencné) jelenik meg. De egy mai kiállítás nem ismételheti meg, amit a korabeli művelődés a nőről gondolt (nem gondolt túl sokat). Nem tehet úgy, mintha az a másik, az a korabeli idegen, az elhallgatott nem volna. A gender-tudományok előtti kérdések viszszacsempészése számomra csupán bepúderezett, régi vitrin.
A múzeum egyik hátsó szobájában indul a kiállítás. Nem rögtön ott, ahol belépünk a terembe, úgy kell keresni, járkálni a két szűk és zsúfolt térben (Ágoston István terve ügyesen próbál spórolni vele), mire megtaláljuk az énekeskönyveket, imákat, kódexfordítókat, s persze Bethlen Katát. Először örültem, azt hittem, ez játékos intenció - de nem, csak térhiány. Az első emlékek bizonytalanok, követhetetlenek. Ez akár beszédes is lehet: a protestantizmussal és az apácarendekkel induló művelődéstörténetet nehéz meghatározni. Most sincs különösebb erőfeszítés ennek átgondolására, vallásos keretben kapunk mindent, ám e kissé iskolás megoldás nem elégíti ki a járkáló felfedezőt. A 18. század első költőnőit nagyjából ismerjük. A falon nagyon impozáns festmények függenek, mind olvasó nőket ábrázolnak, a Nemzeti Múzeum anyagából kerültek át, nem láttam be könnyen jelentőségüket. De szépek, különösen Thassy Ferencné portréja és Johann Michael Millitz festményei, amelyek némi ironikus élt kölcsönöznek a nők arcára.
Végül a nőiség metaforáit a kiállítás hat történeti pontján csakis ironikusan tudtam értelmezni: Védelmező, erős pajzs (reneszánsz nő); A bölcs asszony háza; A szép nemnek hasznára és mulatságára; Értelmes fő és szerető szív (a felvilágosult nő); A polgári erény és a nemzetiség védangyalai; Az asszonynak jussai és ékessége (romantikus asszonyok). Erről Dubravka Ugresic Nők, irodalom, dohányfüst című írása jutott eszembe: "A történelem során a férfiak a nők irodalmi szenvedélyét hamvába halasztották, a nők pedig föláldozták magukat az irodalom érdekében. Nem egy irodalom valamely sötét korszakában éppen a nőknek köszönheti fennmaradását. Elég Nagyezsda Mandelstamra gondolnunk, aki dacosan őrizte emlékezetében Oszip verseit. Ha már a férjét nem, a költészetét sikerült megmentenie, hiába nyomta meg Sztálin önkényes ujja a delete billentyűt. De sorolhatnánk: feleségek, szeretők, barátnők, hódolók, fordítónők, követők, adományozók, női mecénások, másolólányok, gépírónők, korrektorok, elhivatott szerkesztőnők, talpraesett irodalmi ügynökök és közvetítők, ihletők, múzsák, tanácsadók, megszállott támogatók, író urak pipáinak gyöngéd tisztogatói, írói dolgozószobák szorgos takarítónői, figyelmes szakácsnők, dolgos levéltárosnők, könyvtárosnők, szenvedélyes olvasók, kéziratok megbízható őrzői, posztumusz irodalmi szentélyek papnői, halott írók házi múzeumának felelősei, írók mellszobrának alapos fényesítői, összegyűjtött munkák gondos leporolói, élő és holt költők felmagasztalásának tüzes szószólói."
Ez a kiállítás nem elég merész, hogy ezt kimondja. Mintha megtorpanna, középutat választ. Ezért is volna érdekes, hogy ne pusztán arisztokratikus reprezentációként képzeljük el a magyar női művelődés hagyományát. Roppant merev kép a fekvő meztelen nő, aki ájultan hullik az ágypaplanra, mert úgy felkavarta a korszak szuperírója. Vagy aki csak füveskönyvet, szakácskönyvet és tankönyvet tud olvasni, meg esti imát. Ez pedig óhatatlanul azt sugallja, hogy attól lesz jó a nőnek, morális értelemben és szexuális értelemben egyaránt, ha nem lesz test fejjel: gondolkodó, érző, alkotó lény.
Kurátor: dr. Papp Júlia. Petőfi Irodalmi Múzeum, nyitva november 25-ig
