Nem annyira tudományos, inkább humoros/meglepő módon prezentálják az irodalom és képzőművészet (Grimm 200 - Testvérmesék, 2013), a képzőművészet és a zene (Bartók bogarai, 2007) vagy a természettudomány és a képzőművészet lehetséges kapcsolódási módjait. (Ez utóbbira és a különös/figyelemfelkeltő címadásra szép példa egy 2008-as kiállítás, amely "képzeletbeli természetjárást" ígért "porcelánmókusok, préselt virágok, festett őszi falevelek és vihart idéző animációs film segítségével".) Ráadásul a galériában rendszeresen tartanak bábszínházi előadásokat, koncerteket és könyvbemutatókat.
Van azonban a 2B Galériának egy másik, a társadalmi elkötelezettségről árulkodó oldala is. Többször rendeztek roma művészeknek kiállítást, itt mutatták be New York első feminista galériáját, de szenteltek egy összeállítást Szent Sebestyén (a homoszexuálisok fogadott védőszentje) ábrázolásainak is. Projektjeik és kiállításaik nagy része már a kezdetektől is az emlékezet/emlékezés köré csoportosul. Együttműködtek a beszélő kövek (szó szerinti fordításban botlatókövek) akció magyarországi elindításában, rendeztek kiállítást a II. világháború után született, családjuk miatt érintett másodgenerációs művészek holokauszt-"élményeiből", és immár negyedik részén is túl van az a kiállítássorozat, amelyben kortárs magyar művészek "tervezik újra" az auschwitzi magyar foglyok levelezőlapjait. Lehet, hogy erőfeszítésük és kitartásuk kevesekhez jut el a naponta újraírt történelem vagy a suttyomban felhúzott megszállási emlékmű (vagy másként és nem véletlenül: "megszállottsági" emlékmű) időszakában, de semmiképpen sem hiábavaló: a múlt értelmezése ugyan koronként változhat, de a tények azért változatlanok.
Ebbe a körbe tartozik az újabban "adminisztrációs" intézkedésnek aposztrofált, a zsidó származású férfiak számára bevezetett munkaszolgálat is. Bátki György munkaszolgálatos füzetei ugyanazon csoport tagjai, mint Radnóti bori notesze vagy Ámos Imre szolnoki naplója - más kvalitással bírnak ugyan, de másért is érdekesek. Az 1912-ben született Bátki nem volt sem költő, sem festőművész: édesapja halála után egy cipő- és sportüzletet vezetett Miskolcon. Bár jogi doktorátust szerzett, az akkori rendeletek értelmében álláshoz nem juthatott. Tehetséges úszóversenyző volt (a nyolcvanas-kilencvenes években több senior úszódíjat is megnyert), sokat járt külföldre, és már huszonnyolc éves korában öt nyelven beszélt. 1940-ben hívták be először munkaszolgálatra ("hatvanéves öregek és 21 éves kölykök törték a követ, csapolták az iszapot" - ahogy később írta), majd 1942 májusától tizenhat hónapot töltött Ukrajnában, a 107/2 Különleges Munkaszolgálat tagjaként. A kiállított rajzos napló és rajzfüzet ebből az időszakból származik.
A kiállításon a két fennmaradt füzet háromféle módon jelenik meg. A hátsó teremben egy - kisnövésű felnőttek vagy magasabb gyerekek számára ideális magasságban elhelyezett - tárlóban látható az eredeti, alig tenyérnyi nagyságú, rajzos napló. A nagyteremben a két füzet felnagyított lapjai láthatók (itt azért megjegyezném, hogy bár a projekt gazdája Bátki idősebb fia, még a családi kötelék sem jogosítja fel arra, hogy a rajzos elemeket mintegy "kivágva", az eredeti kontextusból kiszakítva prezentálja), a belső teremben pedig egy (a munkák összképét nagy méretben átadó) diasorozat pereg.
Az 1943-ban készült Tetrad rajzfüzet (amennyire a jó minőségű fénymásolatból megállapítható) ceruzarajzokat tartalmaz, egész pontosan portrékat - a jellegzetes vonásokat kiemelő címekkel (Márkus, a megszállott, A füttyművész, A bankfiú, A háziúr barátja, Jungreiss Ernő - ő egyébként az 1946-os miskolci pogrom áldozataként végezte). A döntően profilból készült arcképek jó megfigyelőkészségről árulkodnak: átjön valami bennük a személyiség lényegéről. Na meg az is, hogy rajztudását a feljebbvalói is elismerték - ezért, és más művekért cserébe néha "könnyebb" helyzete volt (a fakitermelésen és nem a huszonnégy órás cölöpverésen dolgozott). S bár egy orosz-magyar szótárt is vitt magával, nyelvkészsége abban is megsegítette, hogy kapcsolatba került a helybeli ukránokkal és az ott állomásozó olaszokkal, akiktől néha ételt is kaptak, hiszen - mint a naplóban írja - "egy kanál, utászok által meghagyott mákos tésztán" öszszeverekednek, mivel naponta csak négy szem kockacukrot kapnak az emberek.
A naplószerű füzetkében is a rajzok az elsődlegesek - ezek köré illeszkednek a napi eseményeket lejegyző szövegek (büntetések, halálozások, az éhezés kínjai, a feleségének szánt megjegyzések). Látható ugyan, hogy az emberek érdekelték inkább, de sok rajz képet ad arról, hogy miként is éltek abban a borzalomban. Egy szerencsés túlélő véletlenül megmaradt dokumentumai a vészkorszakból - hogy láthassuk, miként kellett élniük és pusztulniuk embertársainknak.
2B Galéria, Budapest IX., Ráday u. 47., nyitva: augusztus 1-ig
