"Lehet, hogy éppen itt fedezik fel még találékonyságunknak birodalmát, azt a birodalmat, ahol még mi is eredetiek lehetünk, mint holmi parodistái a világtörténelemnek és az isten paprikajancsijai - lehet, még ha a mából semminek sincs jövője, hogy éppen a mi felröhögésünké a jövő."
(Nietzsche)
Nem is arról van szó, hogy direkt valami abszurdat vagy nihilistát keresne az ember, amikor elindul a saját fővárosában kikapcsolódni, csak éppen ideológiamentesen és lelkiállapotához képest szeretné a mulatságot. Végül is, ha őszinték akarunk lenni, itt és most maximum a kóserszilva mellett határozhatjuk el magunkat jó előre. Abban ritkán csalódunk ugyanis.
Magam sem kerestem a bajt, szinte véletlenül jutottam el időnként a Nagy Fül Fesztiválra; a kísérleti, néha hátborzongató, melodikus, ám független zenék, szellemes előadások házába, anélkül, hogy tudtam volna, éppen akkor ki a legnagyobb szlovén rockköltő, a bolgár újzene aktuális fenegyereke, a legkínosabb holland zenész vagy az utolsó ítélet amerikai magyar hangja. Már a nevük alapján is képtelenségnek éreztem ezeknek a zenekaroknak a létezését. Mégis, amikor ott voltam, már annyira közvetlen és magától értetődő volt az egész, és nagyon őszintén bolond, akár a kitalálója, Máriás Béci, művésznevén dr. Máriás Béla, akinek ezúton is üzenem, hogy éljen sokáig jó egészségben, mert nélküle unalmas volna az élet.
1998 óta szervezte a Nagy Fület, nem ragasztott rá címkét, hogy kortárs vagy rögtönzött, vagy minimál, inkább olyan nevet adott neki, ami arra utal, hogy hallgassa az, aki akarja, akinek füle van rá. Olyan zenészeket hívott szorgos kutatómunka nyomán, akik nem férnek bele paragrafusokba, nem folytatnak békeharcot, nem írnak esztétikatankönyveket; maximum rá lehet hangolódni az előadásukra. A maguk kulturális és szociális közegében pedig különcnek számítanak. A Tudósok zenekar, Máriás csapata jó kiindulópont volt ehhez. Kiderült, hogy ha nem is széles tömegeket, de bizonyos rétegeket érdekel a dolog itt is, a kelet-európai rozsdás lefolyó mellett.
*
Mezítlábas fesztivál volt ez, szinte hontalan, aztán évről évre történt valami zavaró körülötte. Egyszer, amikor a MU Színház volt épp az átmeneti szállás, és olyan társulatok léptek fel a wuppertali szabadzene hőse, Peter Kowald emlékére, mint Ted Milton Blurt Színháza, egy környékbeli lakó bejelentése miatt egyszerűen, rendőrileg kihúzták a konnektorból az egész eseményt. Majd a magát kultuccának nevező Rádayban, ahol a lakók képtelenek felfogni, hogy azért ment fel a lakásuk ára, mert egy szórakozónegyed köze-pében laknak, és ha nem tetszik valami, annak az árából nagyon könnyen juthatnak zöldövezeti ingatlanhoz, szóval itt, a várospolitikai svindli kellős közepében meg egyszerűen fogták és betiltották a fesztivált. Senki nem szólalt fel mellette a saját intellektusuk szo-rításától fuldokló városgazdák kö-zül. Igaz, hogy ezek a zenekarok, így például a Jaap Blonk meg a szentpétervári N.O.M. nem hasonlíthatók a jól megszokott, pizzériából kiáradó diszkózenéhez, hanem jajonganak, zúgnak meg dobolnak. Egyébként, komolyan mondom, még illettek is az efféle radikalitások a fesztivál üzenetéhez.
*
Most meg hallom, hogy támogatás hiányában az utolsó Nagy Fül következik. Állampolgári köteles-ségemnek éreztem hát, hogy ott legyek. Ugyanazok a részhalmaz-arcok, egyik rockfesztivál közönségééhez sem hasonlíthatók, pátosz nélküliek, elég valóságosak. Először kevesen, aztán szép számmal gyülekeznek, toporognak, ahogy az egy átlagos szerdához illik. John Tylo gucai roma rezesekről készített, állítólag Kusturicát is feledtető videóját már lekéstem, de a Gabi and The Human Flesh nevű osztrák duó szomorú ipari-romantikus zenéjével nem volt nehéz ráhangolódni az estére meg az alapító házigazdák, a Tudósok koncertjére. Dob és basszus tánczene, a szélhámos fogyasztói kultúrát lepitymagoló szövegekkel, a szokásos dadaista színházzal elegyítve. Kedves barátaim, az utolsó Nagy Fül Fesztivált hallhatjátok - súgja Máriás a mikrofonba idegesítőn, ezen az estén már nem először, aztán valami hatásos szöveget is lenyom a kultúra hazai támogatásáról, amiből kiderül, hogy neki elege van, és nem kuncsorog tovább. Hát mit mondjak, nem fogja helyette senki megtenni. Najmányi László és Vajdai Vili következik ré-gi mániájukkal, az orosz Leo Theremin 1927-ben bemutatott éterhullámhangszerével. Az őstechno-show eléggé vicces, mert a levegőben hadonásznak, hogy hangokat csikarjanak ki egy a közönség számára láthatatlan interferenciás rendszerből. Érdekes, de zeneileg eléggé egyhangú ahhoz, hogy ne lehessen túl sokáig megmaradni mellette. Az utolsó produkciót a jó hírű Stereo Totál alapítója, a berlini Gagarin Records körüli fenegyerekek egyik legsúlyosabbja, Brezel Goering követi el. Saját maga által épített analóg szintetizátora, ami állítása szerint egy igazi Trautonium (szintén múlt század eleji éterhangszer, Trautwein német mérnök találmánya), a Kraftwerk hangzását idézi, de a kompozíciók inkább a futurista elektrodiszkó problémakörébe sorolhatók. Az előadás nem nélkülözi az újhullámos francia bájt, a színházi elemeket és a multimédiát sem. Brezel, akinek külseje a nagy kémfilmek főhőseit és a fiatal Legát Tibort (Kézi Chopin), mozgása pedig a Jackson fivérek kamaszkorát idézi betépett verzióban, csak úgy elénekel egy Joy Division-számot technóban, de az is megesik, hogy betéved a színpadra egy nőnek öltözött haver, aztán mikrofonnal zenél a szoknyája szélén. Persze az is lehet, hogy ez már nem is valóság. Nem hittem, hogy hangosan felröhöghetek még ezen az egyáltalán nem szomorú búcsúestén.
Szóval nem lesz több dadafeszt a hajón, pedig az enteriőrhöz igazán passzol a műfaj. A franc a kultúrpolitika borfesztiválon edződött jó ízlésébe, de a leginkább mégiscsak az bánt, hogy ha a Brezel-féléket látni szeretném még, akkor Kreuzbergig, de legalábbis Bécsig kell már mennem értük. Sokba fog ez kerülni nekem.
A38, szeptember 14.; a feszti-vál dokumentációja a http://index.hu/bigear/ oldalon olvasható
