Magyar Narancs: Több munkád gyermekkori élményeidből ered; a mostani installációd a zongora és a tűz történetéhez kapcsolódik. Hogy is volt ez pontosan?
Chiharu Shiota: Gyermekkoromban a szomszédoknak volt egy zongorájuk, a muzsika áthallatszott hozzánk. Egyszer aztán leégett, voltaképpen csak a „csontváza” maradt meg. Ezt nagyon szépnek találtam. És arra is rájöttem, hogy a csend a legfontosabb benne. Nagyon sok munkámban ezt a hallhatatlan dallamot szeretném láthatóvá tenni; ez pont olyan, mint amikor a fonalakkal a levegőbe rajzolok.
MN: Mennyiben változtatta meg a művészetedet az, hogy Marina Abramovićnál tanultál?
CS: Nagyon. Eredetileg festő voltam, de nála ezt nem lehetett „erőltetni”. Mivel nem találtam meg a saját anyagomat, elkezdtem performanszokat, majd installációkat csinálni.
MN: Emlékeső című szentendrei installációd a velencei The Key in the Hand helyspecifikus változata. Hatalmas munka, nyilván nem egyedül készíted.
CS: Igen, tíz nap alatt épül fel, és azok az asszisztenseim dolgoznak vele, akik a velencei Japán Pavilonban is segítettek.
MN: Van konkrét terved erre a struktúrára?
CS: Belső vízióm van, de bizonyos részleteket le kell rajzolnom, hogy elkészíthessék. Meg persze figyelni kell, hogy mit bír el a fal, és mennyi kulcsot rakhatunk a fonalhálózatra.
MN: Hogyan kerül hozzád ennyi kulcs?
CS: A szervezőktől tizenötezer régi kulcsot kértem, olyat, amihez a beküldőknek valamilyen emléke fűződik. Az ország minden pontjáról jöttek, sőt jönnek ma is. Pedig már régen túlléptük a húszezret – ennyit már nem tudok használni.
MN: Akkor mit csinálsz velük?
CS: Megőrzöm. Van egy nagy, immár kétszázezernél is több kulcsot tartalmazó gyűjteményem, amit a világ több pontján található múzeumokban tárolok.
MN: És mi lesz a fonalakkal?
CS: Hát, abból is tárolok olyan négyszáz kilométernyit, de ezt a hálót majd szétvágjuk.
MN: Mi a kulcs szimbolikus jelentése?
CS: Egy eszköz, amellyel benyithatunk egy másik világba, egy esély, hogy van átjárás az emlékek, a jelen és a jövő között. Egyébként csak a gyűjtés közben vettem észre, hogy a kulcsok hasonlítanak az emberi alakokra. Ilyen értelemben egy-egy emberi sors szimbólumai is.
MN: Miért olyan fontos, hogy az installációidban régi, használt tárgyak, cipők, bőröndök, ablakok szerepeljenek?
CS: Mert mindegyik egy történetet, egy-egy emléket őriz. Nem tudok új tárgyakat használni. Minden az emlékezetről szól, mint a zongora és a tűz esetében.
MN: A korábbi installációidban fekete fonalat használtál. Mit jelent a vörös?
CS: A fekete, mondjuk úgy, hogy a világűr színe volt, a vörös az emberi belső űr, a vér színe. Maga a hálózat az emberi kapcsolatokra is utal, hogy áthidalható a távolság a társadalom tagjai között.
MN: Míg Velencében az installáció része volt két csónak is, most nem. Miért?
CS: Nem férne el. De lesz csónak, csak éppen vörös fonalhálóból. Nyilván fontos, hogy mind Velencében, mind itt is van víz a közelben, ez is elindíthat számos értelmezést…
MN: Hát, még felsorolni is sok…
CS: De nekem az a fontos, hogy a csónak két, összekapcsolódó emberi kézre emlékeztet, amely átadja az értékeket, az emlékeket.
MN: Japánban születtél, de már majdnem két évtizede Németországban élsz. Mégis meghívtak a Japán Pavilonba. Miként tekintesz magadra: japán, német vagy nemzetközi művészként?
CS: Amikor Németországba kerültem, nagyon sok, a világ minden pontjáról származó emberrel találkoztam. Akkor lett igazán fontos a japán háttér; segített felépíteni a saját identitásomat. Távolról nézve sokkal tisztábban látszanak az értékek. Japán vagyok, de a művészetemnek nincsenek határai. Ilyen értelemben nemzetközi művész vagyok.
MN: A nyugati és a japán kultúra nagyon különbözik egymástól. Van bármelyik kedvelt tárgyadnak speciálisan japán jelentése?
CS: A vörös színnek. A menyasszony kisujjára csavart vörös szalag a jövendőbelijével való lelki kapcsolatot szimbolizálja. Voltaképpen a kapcsolat „jele”, amely már egész kiskorunktól megadatik.
| Névjegy A számos nemzetközi és japán díjjal rendelkező művész leginkább hatalmas, a teret betöltő, költői és érzékeny installációiról, absztrakt hálómunkáiról ismert. A Sydneyi Biennálén bemutatott Conscious Sleep vagy a Brüsszelben kialakított Sleeping is like Death egyaránt egy gyermekkori élményen, a betegségen alapulnak. A fekete hálóval befont terekben kórházi ágyak sorakoznak (mintha egy horrorba fojtott Csipkerózsika-történet elevenedne meg), amelyek némelyikébe a művész a megnyitón bele is feküdt. Mostani installációja a Szentendrei Képtárban, rajzai a Kmetty Múzeumban tekinthetők meg október 16-ig. |
