Interjú

„Az emlékezetről szól”

Chiharu Shiota képzőművész

Képzőművészet

A japán művész installációja a legutóbbi Velencei Biennálé leglátogatottabb és legkedveltebb munkája volt. Most Szent­endrén hozta létre új művét húszezer kulcsból és rengeteg vörös fonalból. Építés közben beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Több munkád gyermekkori élményeidből ered; a mostani installációd a zongora és a tűz történetéhez kapcsolódik. Hogy is volt ez pontosan?

Chiharu Shiota: Gyermekkoromban a szomszédoknak volt egy zongorájuk, a muzsika áthallatszott hozzánk. Egyszer aztán leégett, voltaképpen csak a „csontváza” maradt meg. Ezt nagyon szépnek találtam. És arra is rájöttem, hogy a csend a legfontosabb benne. Nagyon sok munkámban ezt a hallhatatlan dallamot szeretném láthatóvá tenni; ez pont olyan, mint amikor a fonalakkal a levegőbe rajzolok.

MN: Mennyiben változtatta meg a művészetedet az, hogy Marina Abramovićnál tanultál?

CS: Nagyon. Eredetileg festő voltam, de nála ezt nem lehetett „erőltetni”. Mivel nem találtam meg a saját anyagomat, elkezdtem performanszokat, majd installációkat csinálni.

MN: Emlékeső című szentendrei installációd a velencei The Key in the Hand helyspecifikus változata. Hatalmas munka, nyilván nem egyedül készíted.

CS: Igen, tíz nap alatt épül fel, és azok az asszisztenseim dolgoznak vele, akik a velencei Japán Pavilonban is segítettek.

MN: Van konkrét terved erre a struktúrára?

CS: Belső vízióm van, de bizonyos részleteket le kell rajzolnom, hogy elkészíthessék. Meg persze figyelni kell, hogy mit bír el a fal, és mennyi kulcsot rakhatunk a fonalhálózatra.

MN: Hogyan kerül hozzád ennyi kulcs?

CS: A szervezőktől tizenötezer régi kulcsot kértem, olyat, amihez a beküldőknek valamilyen emléke fűződik. Az ország minden pontjáról jöttek, sőt jönnek ma is. Pedig már régen túlléptük a húszezret – ennyit már nem tudok használni.

MN: Akkor mit csinálsz velük?

CS: Megőrzöm. Van egy nagy, immár kétszázezernél is több kulcsot tartalmazó gyűjteményem, amit a világ több pontján található múzeumokban tárolok.

MN: És mi lesz a fonalakkal?

CS: Hát, abból is tárolok olyan négyszáz kilométernyit, de ezt a hálót majd szétvágjuk.

MN: Mi a kulcs szimbolikus jelentése?

CS: Egy eszköz, amellyel benyithatunk egy másik világba, egy esély, hogy van átjárás az emlékek, a jelen és a jövő között. Egyébként csak a gyűjtés közben vettem észre, hogy a kulcsok hasonlítanak az emberi alakokra. Ilyen értelemben egy-egy emberi sors szimbólumai is.

MN: Miért olyan fontos, hogy az installációidban régi, használt tárgyak, cipők, bőröndök, ablakok szerepeljenek?

CS: Mert mindegyik egy történetet, egy-egy emléket őriz. Nem tudok új tárgyakat használni. Minden az emlékezetről szól, mint a zongora és a tűz esetében.

MN: A korábbi installációidban fekete fonalat használtál. Mit jelent a vörös?

CS: A fekete, mondjuk úgy, hogy a világűr színe volt, a vörös az emberi belső űr, a vér színe. Maga a hálózat az emberi kapcsolatokra is utal, hogy áthidalható a távolság a társadalom tagjai között.

MN: Míg Velencében az installáció része volt két csónak is, most nem. Miért?

CS: Nem férne el. De lesz csónak, csak éppen vörös fonalhálóból. Nyilván fontos, hogy mind Velencében, mind itt is van víz a közelben, ez is elindíthat számos értelmezést…

MN: Hát, még felsorolni is sok…

CS: De nekem az a fontos, hogy a csónak két, összekapcsolódó emberi kézre emlékeztet, amely átadja az értékeket, az emlékeket.

MN: Japánban születtél, de már majdnem két évtizede Németországban élsz. Mégis meghívtak a Japán Pavilonba. Miként tekintesz magadra: japán, német vagy nemzetközi művészként?

CS: Amikor Németországba kerültem, nagyon sok, a világ minden pontjáról származó emberrel találkoztam. Akkor lett igazán fontos a japán háttér; segített felépíteni a saját identitásomat. Távolról nézve sokkal tisztábban látszanak az értékek. Japán vagyok, de a művészetemnek nincsenek határai. Ilyen értelemben nemzetközi művész vagyok.

MN: A nyugati és a japán kultúra nagyon különbözik egymástól. Van bármelyik kedvelt tárgyadnak speciálisan japán jelentése?

CS: A vörös színnek. A menyasszony kisujjára csavart vörös szalag a jövendőbelijével való lelki kapcsolatot szimbolizálja. Voltaképpen a kapcsolat „jele”, amely már egész kiskorunktól megadatik.

Névjegy

A számos nemzetközi és japán díjjal rendelkező művész leginkább hatalmas, a teret betöltő, költői és érzékeny installációiról, absztrakt hálómunkáiról ismert. A Sydneyi Biennálén bemutatott Conscious Sleep vagy a Brüsszelben kialakított Sleeping is like Death egy­aránt egy gyermekkori élményen, a betegségen alapulnak. A fekete hálóval befont terekben kórházi ágyak sorakoznak (mintha egy horrorba fojtott Csipkerózsika-történet elevenedne meg), amelyek némelyikébe a művész a megnyitón bele is feküdt. Mostani installációja a Szentendrei Képtárban, rajzai a Kmetty Múzeumban tekinthetők meg október 16-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.