Földényi F. László

Látványlabirintus

Jovánovics György önéletrajzáról

  • Földényi F. László
  • 2016. július 2.

Képzőművészet

A kiállítás címe: Egy önéletrajz. Így, határozatlan névelővel.

Mert az embernek akár több önéletrajza is lehet. Hiszen nem tudni, hol ér véget az, amit saját életének mondhat, és hol van az, ahol már mások is beleszólnak, és mások felé megnyílnak a határai. Körülhatárolható az én? Vagy képlékeny és folyékony? Jovánovicsot ugyanaz a kérdés foglalkoztatja, amely számos nagy klasszikus elődjét, legyenek szobrászok vagy festők. Az, hogy mi az Én, nem egy pillanatnyi állapot megnyilvánulása, hanem annak a milliónyi sorseseménynek az együttese, amelyek egy embert olyanná formáltak, amilyenné az évek során lett. Ezek az események láthatatlanok, hiszen a régmúltba merültek alá, egyik a másikat kiszorította, többségükre az ember nem is emlékszik. És mégis, láthatatlanságukban is láthatóak, hiszen az Én (az önéletrajz) általuk lett olyanná, amilyen.

 

Vagy talán a lélek alkímiája?

Ez a „láthatatlan látható” Jovánovics kiállításának a témája. Nem retrospektív, hanem tematikus kiállítás. Jovánovics, miközben bemutatja életművének ismert, ikonikussá vált alkotását, mintegy háttérbe is húzódik. A balatonfüredi Vaszary Villa két szintjének termeiben nagyvonalú, elegáns gesztussal kiállítja azokat is, akiknek egy-egy alkotása tudatosan vagy öntudatlanul befolyásolta őt. Az életrajza ettől lesz tágan értelmezett önarckép. A 19. század végén az angol Francis Galton, az úgynevezett „composite photography” feltalálója egy család különböző tagjainak a portréit egymásra fényképezte, annak reményében, hogy így olyan vonásokat tud láthatóvá tenni, amelyeket az egyes arcokon önmagukban nem lehet észrevenni. Hasonló benyomásom volt ezen a kiállításon is. Jovánovics a legkülönbözőbb műalkotásokat helyezte el egyazon térben, s ezzel azt a „közöset” engedte meglátni, amit az egyes művekben amúgy nehéz észrevenni. Így kerül egymás közelébe egy ősi antik szoborfej, egy Rodin-, illetve egy Medardo Rosso-fej (akiről – hadd szúrjam itt közbe – életemben először a korán elhunyt Körösényi Tamástól, Jovánovics egykori kollégájától hallottam), de Bokros-Biermann vagy Pátkai Ervin egy szobra is, vagy éppen Stróbl Alajosé, aki talán nem biztos, hogy kedvencei közé tartozik, ám a főiskolán ugyanabban a műteremben dolgozott, ahol később Jovánovics tanított. És ott vannak a hatvanas-hetvenes évek avantgárdjából az egykori társak: Erdély Miklós és Szentjóby, Lakner és Major meg Hencze. És valamivel későbbről Kicsiny Balázs, azután pedig a szobrásztanítványok: Nagy Karolina, Kerezsi Nemere, Kovács Katalin, Magyarics Tibor és Nagy Csilla. S mindeközben olyan művészeten „túli” elemek is feltűnnek, mint a művész édesanyjának konyhaszekrénye, feleségének egy széke, az utazások során készített fotók, egy váza otthonról, egy faliszekrény a műteremből, egy pianínó vagy éppen egy Kurtág György-kotta. S mindez roppant átgondolt elrendezésben – Mélyi József gondos kurátori munkája eredményeként, amelynek köszönhetően az utóbbi évek egyik legjelentősebb, legkoncepciózusabb kiállítása jött létre.

A bejáratnál az erre az alkalomra készült Az alkimista asztala című installáció a Jovánovicsra jellemző hermetikus gondolkodásmódba enged bepillantást. A kiállításnak ez a nyitánya. A kísérleti eszközök, a nyersanyagok és a használati tárgyak úgy fekszenek az asztalon, mintha éppen félbeszakadt volna egy alkímiai kísérlet. Ugyanakkor a tárgyegyüttesnek mégis van egy hibátlan elrendezettsége: mintha öröktől fogva minden így lett volna idehelyezve. A pillanat és az időtlenség kereszteződése ez az asztal. Ez pedig rímel a véletlen és a kiszámítottság ötvöződésére. Ami elvben kizárja egymást, az a művészetben találkozhat, sőt egymásra is simulhat. Az eredmény: a rendnek és az anarchiának sajátos ötvözete. Ez jellemzi Jovánovics egész művészetét, a reliefekig bezáróan, művei ettől hatnak már-már klasszicista letisztultságú, mégis szenvedélyesen romantikus műveknek. A 80-as évek végén készült színes reliefek esetében, amelyek Az alkimista asztalát körülveszik, ez nagyon is nyilvánvaló. E reliefek olyan vékonyak, hogy a milliméter töredékével sem mérhetők, s közben a színek mégis végtelen mélységűek. A reliefek nincsenek megfestve, hanem eleve így vannak öntve, aminek eredményeként a nulla fizikai mélység egy nem fizikai – metafizikai – mélységet generál. S innen nézve már nehéz eldönteni, minek is az alkímiájáról van szó. Az anyagokéról? Vagy a színekéről? Vagy a motívumokéról? Vagy talán a lélek alkímiájáról? Hiszen az alkímia a késő középkorban az alászállás, a tudatba való alászállás kísérőjelensége volt. Talán ezért is került a következő terembe Nagy Karolina diplomamunkája, egy belülről sejtelmesen világító viaszból készült ágy, amelynek a végéhez Jovánovics odahelyezett egy karosszéket is, amelynek a huzata majdnem megegyezik az ágyéval – s ez az installáció látványosan megidézi Freud bécsi rendelőjének az installációját. A belülről sugárzó ágyon persze nem fekszik senki. Pontosabban a fény fekszik rajta, hiszen olyan ez a dívány, mintha a lélek emanációja, kiáradása lenne.

Innen lépni át egy terembe, amelyben camera obscurákat meg belülről fénylő dobozokat látni. Maga a tér egésze sötét, minden a belső univerzumról szól. Itt van a kiállítás leglátványosabb műve, A másik álma című installáció, melyet Jovánovics egy volt tanítványa, Magyarics Tibor munkáját felhasználva készített el. Az eredeti műben egy konténerben Magyarics önmagát formálta meg, s az önarckép – „öntestkép” – fotelből nézi videón, amint a felakasztott szobrai egymás után lezuhannak. Jovánovics saját megmintázott és felöltöztetett énjét ültette Magyarics helyébe, s nézi a filmet, amely azonban egy ponton észrevétlenül átalakul, s a szobrok helyett Jovánovics híres nőalakja, Liza Wiathruck tűnik elő, s a végén a fején ugyanaz a sapka látható, amelyet az őt figyelő Jovánovicson is látni. Szobrász és modellje, az ismert Pygmalion-történet, de ez itt belső utazásként jelenik meg. A másik álma az önarckép kérdését a lehető legösszetettebb módon veti fel. Mert kinek az önarcképéről van itt szó? Liza Wiathruckéról, akit a szobrász megálmodott? Vagy a szobrászéról, aki megálmodta azt, aki azután az önarcképe lett? Vagy Jovánovicséról, aki egy tanítványa „arcába” tekintve ismer önmagára? Az egész installáció, ez a látványlabirintus a maga felfejthetetlenségével nem más, mint egy nagy önarckép, amelynek azonban nincsen rögzíthető elő- és tükörképe.

 

Korai szelfik

Ez a mű készíti föl a látogatót arra, hogy fölmenjen az emeletre, s ott megnézze, hogyan szublimálódik ez a belső univerzum sima, tojáshéjvékony reliefekké. A mélységből hogyan lesz felszín, anélkül, hogy elveszítené a mélységét. Alig észrevehető apró rezdülésektől kezdve nagy ívű gesztusokig bezáróan sok rétege van e kiállításnak. Néhol tanulmány­utakon készült régi amatőr felvételek láthatók; a közelben elhelyezett plasztikáknak ezek mintegy az „elővázlatai”. Egy kávéházi függöny a későbbi gipszdrapériákban tűnik fel újra, egy vidéki francia ház szerkezete vagy egy velencei boltív a fehér reliefekben köszön vissza. A Moholy-Nagy- vagy Kassák-reliefek e fotók felől nézve akár figuratív alkotásoknak is mondhatók. Egy másik teremben Jovánovics saját tükörképeinek fotóit helyezte el – megannyi korai „szelfi”, még a szelfi feltalálása előttről. A fotókon egy kézitükörből néz vissza, a mögötte lévő falon pedig műalkotások részletei láthatók: Lakner László, Major János vagy éppen Hencze Tamás művei. E művek mint az életterének alkotóelemei közvetve maguk is alakították őt, az érzékenységét, a látásmódját. Az „optikai tudat­alatti” válik félig-meddig tudatossá e felvételeken. Ugyanebben a teremben, a szomszédos falon A valóság tükröződése a valóságon című fotósorozat darabjai láthatók, a másikon pedig a Liza Wiathruck: Holos Graphos című, immár klasszikus képregény részletei. Mindkét esetben a valóság kitakarásáról van szó – a valóság tükörképével. Ami persze éppolyan valóságos, mint az, amit kitakar. És itt is egy látványlabirintus születik meg, amelyből lehetetlen kitalálni: a tükrök a valósághoz utasítják a nézőt, ez viszont a tükrökhöz.

Lisa Wiathruck szoborként is feltűnik a kiállításon: félig megformált töredékfejként. Most éppen ez a kedvenc Jován-művem. Szinte levegőből van, miközben látni a roppant törékeny arcberendezést. Ellenfényben nézve gyönyörű szép női arc bontakozik ki. Engem a Nofretété-szoborra emlékeztet Berlinben vagy a La dama di Elche szoborra Madridban, ezeknek vannak hasonlóan finom vonásaik. A különbség az, hogy Jovánovicsé majdnem teljes egészében levegőből van. Szinte alig létező szobor, és mégis hihetetlen súlya van.

S végül a fenti termek egyikének sarkában a látogatót ott várja a pianínó, mögötte a falon Kurtág György eredeti kottájával, amit Jovánovics mentett meg az enyészettől. A pianínó belsejéből végtelenített felvételen ez a rövid, húsz másodperces zene szól folyamatosan. A pianínó Hegymagasról érkezett ide, Jovánovics ottani házából, rajta egy Dávid-csillag alakú váza, benne egy feszület. Valamint egy drapéria és egy kotta. Ám a drapériát nem lehet fölhajtani és a kottát sem lehet lapozni. Mindkettő gipszből van. Mintha örökre befagyott volna itt valami. A zene fagyott be, vagy a látvány? Nem tudom. Talán az idő. Az installáció mindenesetre hihetetlen ünnepélyességet sugároz ebben a teremben. Ha majd egyedül sétál itt valaki, érezni fogja, hogy a fény és a csend milyen áhítatos érzést tud létrehozni. Ez a misztérium hangulata.

A kiállítás július 17-éig látható a balatonfüredi Vaszary Galériában

Neked ajánljuk