Képzőművészet

A művészt nem ismerem, de pár éve egyszer találkoztunk; beszállt mellém a házunk liftjébe. Míg felfelé utaztunk, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy megszólítom. Csupán egyetlen mondatot mondtam volna: „Örülök, hogy egy liftben utazhatunk.” Ha a gyávaságomat nem is, a belterjesnek tűnő poént remélem, hogy megértik, miután jobban rálátnak a TÓTalJOYS univerzumra.

Ők közvetítik a képzőművészetet a közönség felé, és ők helyezik el a művészeket a társadalmi struktúrákban. Mikor a kurátorok középgenerációja kiteljesedett volna, jött a NER. A fiatalok már ebben a közegben szocializálódtak.

Ország Lili már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a magyar festészet egyik jelképes alakjává magasztosult: a bánat, a magány hercegnője, akinek arca éppúgy, mint művészete, szinte éteri, túlvilági aranyfényt kapott; misztifikálva lett: írók, költők, zenészek – s persze néhány pályatársa – a festőnő figurinájává monumentalizálták. Jó okkal, hiszen életműve a budapesti és az igazi európai iskola hagyományainak, tapasztalatainak nyomán ritka minőségben és sűrűségben összegzett esztétikai és egzisztenciális egész.

Tavaly novemberben ünnepelte hetvenedik születésnapját a kortárs művészet szuper­sztárja, akiért egy éjszakát is hajlandók sorban állni a rajongók, csak hogy mélyen a szemébe nézhessenek. Ez alkalomból egy memoárral köszöntötte fel magát, és egy 700 fős bulit csapott a Guggenheim Múzeumban. Mindeközben arra is talált időt, hogy a kérdéseinkre e-mailben válaszoljon.

Bár a művész a kilencvenes évek közepén rátalált egyéni kézjegyére, nagyobb mediális visszhangot csak a tavalyi Nemzeti Szalonban bemutatott munkája (Nemzeti Rend Art, alcím: A tirannusz ánusza a Városligetbe vándorolt) miatt kapott, ráadásul sikerült a művészeti szcéna állóvizét is felkavarnia. Pedig Baranyai következetesen ugyanazt csinálja; annyi változott csupán, hogy a magát apolitikusnak mondó, csak a hülyeségre allergiás művész festett egy erős, de könnyen dekódolható politikai olvasattal bíró művet (lásd a narancs.hu-n tavaly megjelent interjút: „A nagy Orbanescu elnök dicsőségére”).

„Nem akarok régi frontharcos lenni” – dünnyögöm magamban a Semprún-szöveget, amint felszállok a HÉV-re; nem akarok az lenni, noha bizonyos értelemben persze az vagyok, akár tetszik, akár nem.

Mi köti össze Mélyi József nagypapáját, egy mutató nélküli napórát, az ötvenes években a képzőművészeti főiskolán tanító, csak Van Gőghként emlegetett Bernáth Aurélt, a Rákóczi-túróst, a G. A. úr X-ben című regény szerzőjét és egy martinászszobrot az 1958-as brüsszeli világkiállítással, Kádár Jánossal vagy Budapest részletekre bomló látképével?

A rocksztárként istenített művész, akiért Lady Gaga is odavan interjút adott a Narancsnak. Ízelítő – plusz egy csak itt olvasható részlet – a csütörtöki lapszámból!

Lehet a Képzőművészeti Egyetemen színházi előadással diplomázni? Lehetnek aktuálisak a 60 évvel ezelőtti hallgatók dilemmái? Igen, igen.

A 70-es, 80-as évek lengyel ellenzéki tevékenységéről mindenkinek Gdańsk jut eszébe elsőként. Az a város, ahol 1970 decemberében a kommunista hatalom belelövetett a munkásokba, ahol létrejöttek az első szabad szakszervezetek, majd 1980 nyarán megalakult Kelet-Európa első független, önkormányzó szakszervezete, a Szolidaritás, amit a hatalom is elismert. Mégis, miután 1981 telén Wojciech Jaruzelski leverte a lengyel munkások és értelmiségiek fantasztikus mozgalmát, és bevezette a hadiállapotot, Wrocławban és környékén alakult ki a legerősebb ellenzéki mozgalom, a Harcoló Szolidaritás.

A lengyel csoport tevékenysége nem ismeretlen Magyarországon. Háromszor szerepeltek a Liget Galériában: 1989-ben (Ne bassz, tízéves a Łódź Kaliska), 1999-ben (Lófasz a falon) és 2004-ben (New Pop); 2010-ben Székesfehérváron láthattuk őket, most pedig az Új Budapest Galériában. De mégis, kik ők, és miért érdekesek?

Csütörtökön nyílt és január 15-ig látható a Deák Erika Galériában Baranyai Levente festőművész Nemzeti Land Art című kiállítása. Legát Tibor megnyitója.