A két galéria elvileg a műtárgypiac két elváló szegmensét jelképezi, ami egyebek közt a műtárgyak árképzését is befolyásolja, főképp az utóbbi évek változásait ismerve (bár voltak már korábbi kísérletek, például a Virág Judit Galéria részéről, amikor a kortárs és a klasszikus anyag együtt szerepelt). A kortárs galériák az úgynevezett elsődleges árakat alkalmazzák, azaz a művészektől származó műalkotások árai kötöttek, s ugyanannyit „érnek” a belföldi és a külföldi piacon, a másodlagos, gyűjtőktől, tulajdonosoktól származó alkotások eladási/leütési árát viszont a gyűjtői kereslet határozza meg. Az utóbbi öt évben viszont megjelent egy új szereplő is, az állam (Magyar Nemzeti Bank), amely újabban stratégiát is váltott; kezdetben klasszikus műveket vagy gyűjteményeket vásárolt meg közgyűjteményeknek (múzeumoknak), tavaly viszont rohamléptékben és több százmilliós értékben vásárolt fel kortárs klasszikusokat. Ez egyrészt jó az adott művésznek és a galeristájának, másrészt erőteljesen kihat a művek „árára” (bár Bak Imre egyik műve egy lengyelországi aukción több mint 46 millió forintért kelt el, és nem valószínű, hogy ilyen összegekért, a válság közepén a magyar piacon is gazdára talált volna), másrészt elhelyezésük felvet egy másik komoly kérdést is. A közpénzből megvásárolt Bak-, Konok-, Frey- vagy Maurer-művek ugyanis a bank hivatali helyiségeinek „díszítésére” szolgálnak (bár művészettörténészek elvileg kutatási célból megtekinthetik), azaz az állami szereplő mintegy magángyűjtői szerepet vesz fel; nálunk fejlettebb demokráciákban viszont a kulturális örökséget nem zárják el a köz elől, hanem (akár önálló kiállítóhely megépítésével) biztosítják a műtárgyak hozzáférhetőségét.
A Kieselbach Galéria ismert kiváló katalógusairól és a gondos kutatói munkájáról, illetve arról az egyébiránt szimpatikus törekvéséről, hogy a művek mögött felfejtse azok történetét is. A kiállítás alcíme is erre utal: Festők és gyűjtők Munkácsytól Bak Imréig, Weiss Manfrédtól Latabár Kálmánig. Bár a Pados Gábor (az Irokéz Gyűjtemény és az acb Galéria tulajdonosa) válogatta anyaghoz (Csúcsművek és különlegességek az elmúlt 50 év kortárs képzőművészetéből) írt, a kiállításon látható szöveg is hasonló megközelítést ígér, mégis inkább (főképp persze a korszakban járatosak számára, de mégiscsak) ismert háttéranyagot kapunk. Az egyetlen igazi, azaz korábban le nem jegyzett történet a kortárs anyagot mintegy lezáró szoborhoz, Szalay Péter művéhez (Prizma, 2020) kötődik, amely hírverését tekintve méltó párja a Kieselbach-tárlat bevezetőjének, Munkácsy Ecce homo című festményéhez készült vázlatának (1895 körül). A Munkácsy-mű provenienciája igen izgalmas; az elárverezett festményt először egy milliárdos iparmágnás alapítványát irányító bölcsészdoktor vette meg, aki aztán eladta egy írószergyártónak, akitől a húszas években a Philips magyarországi képviselőjéhez került. Tauszig Róbert 1958-ban meglepő módon egy apróhirdetésben keresett új tulajdonost a műnek; az akkori átlagfizetésekhez képest igen magas összegért. Így került Latabár Kálmánhoz, aki az ötvenes évek legjobban fizetett és polgári életmódja miatt sokat bírált színésze volt (az alapbér mellett a haknikból simán összejött neki havonta az évi átlagbér minimum háromszorosa). Most az akkori ár (55 ezer forint) több mint 5272-szereséért, 290 millió forintért árulja a galéria megvételre. (Megvásárlásával megdőlne az eddigi 240 millió forintos aukciós rekord.)
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
