Miért dönt valaki váratlanul úgy, hogy feladja munkáját, egzisztenciáját, hátrahagyja otthonát, és egy kartondobozt magára öltve él tovább? Ebből az alaphelyzetből indul a japán Abe Kóbó A dobozember című kísérleti regénye, mely Néma Júlia keramikus és Czigány Ákos fotográfus közös kiállításának keretét adja.
Kóbó regénye nem könnyű olvasmány; amikor már azt hinnénk, hogy értjük a cselekményt, egyre újabb és újabb történetszálakat, zavarba ejtő fordulatokat, filmszerű vágásokat szúr közbe a szerző, vegyítve egymással a filozófiai mélységű gondolatokat társadalom és egyén kapcsolatáról, a dokumentarista leíró részeket a szürreális álomképekkel és gyermekkori emlékfoszlányokkal, az erotikus és a krimiirodalom stílusjegyeivel. Az értelmezés sok irányba futhat, ami elbizonytalaníthatja az olvasót.
A tárlat nézője viszont egy rendkívül letisztult, monokróm mikrokozmoszban találja magát, ahol két művész alkotásai felelgetnek egymásnak. Néma Júlia hófehér, törékeny papírporcelánból szerkesztett, hajtogatott, metszett reliefjei sötét fémkeretekben sorakoznak a falakon. Stilizált alaprajzokat, csúcsos tetőket, ablakokat, kémlelőnyílásokat ábrázolnak, vagy éppen érzékenyen és pontosan mutatják meg, rögzítik azokat az anyagi minőségeket, faktúrákat, rétegeket, amelyek építőanyagként szolgálhatnak akár egy ház, akár egy kartondobozból formált élettér kialakításához. Czigány Ákos tűzfalakról készített fekete-fehér fotói finoman kiegyensúlyozott kompozíciók, melyek a végletekig absztrahálják a ház képét és fogalmát. Részletgazdag nagyításai, a nyeregtetős sziluettek elől elbontott, megcsonkított házak, vakolatlan falak látni engedik az építőelemeket, a szabályos rendben sorakozó téglákat, közöttük a habarcsot, mintha általuk – ajtók és ablakok híján – egy otthon belsejébe vagy egy ember lelkébe pillanthatnánk be. A nézés, a megfigyelés, a rejtőzködés, a láttatás, a kinti világ és a belső világ között feszülő ellentét, a nézőpontok váltakozása, közelítés, távolodás olyan alkotói eszközök, amelyeket Abe Kóbóhoz hasonlóan Néma és Czigány is alkalmaz műveiben.
A porcelánreliefek és fotónagyítások képszerű világát a kisebb teremben a szó valódi és átvitt értelmében is plasztikus munkák váltják fel, a házformákat pedig dobozok követik. Többségükben fali plasztikák. Dobozbelsők negatív terének formába préselt, plasztikus változatai ezek, geometrikus formákból összeálló, mégis alaktalan tömeg, mely bár üresnek hat, mégis súlyos érzetet kelt. A nézőben Kóbó regényének azt a fejezetét idézik fel, amikor a dobozember sorba rendezi a szemétből összeszedett tárgyait. Ezek létfenntartásának intim eszközei, amelyeket külső szemlélők nem láthatnak. Emellett Néma Júlia hol fekete mázas, fatüzes kemencében égetett, hol gázkemencében fényes fehérre égetett porcelánplasztikái idézik fel az angol szobrász, Rachel Whiteread ház- és szobabelsőkről öntött, tömbszerű és monumentális műveit is.
Czigány Ákos Tárgy című képein mintha röntgenfelvételeket látnánk hungarocell rétegekkel feltöltött dobozok belsejéről. A belső borítás mintha óvná érzékeny, ám láthatatlan tartalmukat. Az apró, szürkés pontokból építkező látvány olyan absztrakt optikai játékként hat, amilyennel a látásunkat szokták vizsgálni. A szürkék közül kiragyogó fehér képpontok szépen reflektálnak Néma 1600 Celsius-fokon kristályosított szilícium-karbid reliefjének sötét, szinte nem is e világi csillogására, amit két oldalról fognak közre a fotográfiák.
Néma Júlia és Czigány Ákos munkái párbeszédet folytatnak egymással – porcelán és fotó, fehér és fekete, pozitív és negatív, kint és bent, síkbeli és térbeli – még akkor is, ha ellentétpárok alkotják a művek közötti diskurzust. A motívumok azonossága, a gondolatok és a megvalósítás letisztultsága, a kivitelezés minősége pontosan artikulálják a mondanivalót.
A világjárvány új értelmezéssel is bővíti a kiállítás üzenetét: nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a karantén alatt mindenki dobozemberré vált a saját otthonában, vagy éppen az otthona vált egy dobozokból álló térré, mely elszigetelte és megvédte a veszélytől, hasonlóan Kóbó hőséhez, aki mintegy láthatatlanná tévő védőpáncélként öltötte magára a dobozt, jelezve kiválását és elidegenedését a társadalomtól. A regény furcsa, fojtogató hangulatát, az egzisztenciális szorongástól meghasadt tudatú főhős két világ határán rekedt alakját kiválóan kapta el Néma Júlia idén készült alkotása, a Tükör II. A falemezre rögzített relief egyik felét egy álló téglalap alakú hullámkarton alkotja, a karton belső oldalának felső rétegét pedig feltépkedte az alkotó, felfedve a szerkezetet adó rétegek csíkozását. A relief másik oldalát egy ugyanakkora méretű papírporcelán lap alkotja, amelyet Néma egy hasonló kartonlapról öntött. Ahol a két lap összeér – egy szabályos függőleges tengely mentén –, szemünk ösztönösen a szimmetriát keresné, ám a tépésnyomok sehogyan sem felelnek meg egymásnak. A tükörszimmetria itt csupán illúzió. A két anyag, a két világ egymásnak feszül, ellentétük nyugtalanító és felkavaró; az erős mű plasztikusan mutatja meg az inspiráló regény lényegét, a jelen helyzetünk valóságát, és egyben válaszként szolgálhat az írás elején feltett kérdésre is.
Várfok Project Room, megtekinthető 2020. november 14-ig
