Beszédes fejek

Bozsó András, Ádám Zoltán, Birkás Ákos
szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy fotós, két festő, három portrésorozat.Arcok, arcok, arcok. Néznek ránk, megállítanak, megszólítanak. Bozsó András budapesti hajléktalanokról készített fotósorozatát tavaly decemberben mutatta be a Vigadó Galériában, Ádám Zoltán cigányportréi és Birkás Ákos új arcképei e hetekben kerültek az acb galéria, illetve a Knoll Galéria falaira. Eközben a Deák Erika Galériában fiatal magyar képzőművészek portrékiállítását készítik elő.

Üdvözlet

Magyar Narancs: Lyukkamerás sorozatodban játéktárgyakat helyeztél valós, városi környezetbe. Hogyan jutottál el a hajléktalanokról készített képeslapokhoz?

Bozsó András: Minden témának megvan a kifutási ideje, egy darabig csinálod, igyekszel aktualizálni, aztán érdektelenné válik, és keresel valami mást - főleg ha határidők is szorítanak. Már a lyukkamerával is megpróbáltam képeslapokra exponálni, de ez nagyon munkás eljárás lett volna, nem mentem vele túl sokra. Hajléktalanokat korábban is fényképeztem - akkor még csak a lábukat, ahogy sorban állnak az ingyenkonyhánál -, így természetes módon adta magát, hogy rendes negatívra lefényképezem őket, és a fotóemulzióval fényérzékennyé tett felületű üdvözlőlapokra meg kidobott szekrényajtókra nagyítom rá a képeiket. Nem valami mély elhatározásból jött ez, és azt se mondhatom, hogy olyan sokat tettem értük. Egyszerűen megkerülhetetlenek.

MN: Hogyan fogadták a kamerát?

BA: Volt, aki eleve elzárkózott, de legtöbbjük örült, hogy valaki egyáltalán megszólítja. Volt, aki annyi pénzt kért, hogy nem tudtunk megalkudni, de olyan is, aki nem akarta elfogadni, merthogy úgysem tudja visszaadni. A legtöbben nem kértek semmit, de számomra evidens volt, hogy adjak.

MN: Az eredeti képeslapokról csak a Greetings from Budapest felirat maradt meg. Nem lett volna jobb, ha látszik valami a városból is?

BA: Szerettem volna, ha egy-két részlet látszódik, de így sikerült.

MN: A hajléktalan és az utcára dobott szekrényajtó közötti párhuzam finomságához képest nem féltél attól, hogy a képeslapra tett hajléktalan a demagógia határán mozog?

BA: A szekrényajtóra is lehet mondani, hogy demagógia, de vállalom, ez benne van.

Lélekvizsgálat

MN: Miért kezdtél 1999-ben - a magad módján - ikonokat festeni?

Ádám Zoltán: Olyan vizuális nyelvet kerestem, amelyen keresztül kommunikálni tudok az emberekkel. Sok modernista és avantgárd művész hatott rám, de kétely is ébredt bennem, hogy valóban ez-e az a nyelv, amelyen nekem meg kell szólalnom. Így találtam rá az ikonra, ami számomra családilag is fontos: apai nagymamám szláv. Az ikonok segítségével sikerült megközelítenem azt a nyelvet, azt az emberi közelséget, amivel néha, halkan, de meg tudok szólítani egy-egy nézőt.

MN: Az ikonok szakralitása is beszűrődött a képeidbe?

ÁZ: Jócskán eltérnek a hagyományos ikonoktól, de a szakralitás, Isten keresése minden munkám fontos tényezője. Hogy ez vizuálisan miként jelentkezik a látomásokon, az emberi lelken, egymás megértésén keresztül, ennek a kutatása alapvető a számomra. Ezért vannak szakrális elemei is a képeimnek.

MN: Lényeges, hogy kiket ábrázolnak?

ÁZ: Inkább az a villanás, az emberi élet szentségének a tükröződése számít, amit egy arcon megpillantok. Másodlagos, hogy ez egy hozzám közel álló ember vagy egy homályos fotó hátterében álló ismeretlen arca. Számomra ez egy megértési folyamat, egy fölfedezés. Végeredményben, miközben a tudását összegző művén dolgozik, örökké tanulmányokat készít az ember. Ennek a festészetnek a misztikus eleme, hogy egyszer csak megszólít az, akit a kép ábrázol, és átveszi tőlem a festést.

MN: Mindig fotót használsz fel a festéshez?

ÁZ: Nem, és az sem befolyásol, hogy talált fotó, a saját vázlatrajzom vagy pusztán a memóriám alapján festek.

MN: Hogyan született a tibeti portrésorozatod?

ÁZ: Egy barátomtól kaptam egy könyvet Tibetről. A Himalája tájai, amiket a fotók mutattak, erősen emlékeztettek a saját látomásaimra, festettem is ezek alapján tíz-tizenöt nagyméretű képet. Volt a könyvben egy fotó egy vallási ünnepségről, a portréim az ottani tömegben látott arcok alapján készültek. Nem fotómásolatok ezek, más a kompozíciójuk, a színviláguk. Így jutottam el Tibetbe anélkül, hogy ott jártam volna.

MN: Szerepelt az ikonok között is cigány arc, de mi indított arra, hogy egész portrésorozatot szentelj nekik?

ÁZ: Az emberi lélek vizsgálatáról szólnak a képek - e szempontból mellékes, hogy cigányokat ábrázolnak. Az ikonokhoz hasonlóan ennek a sorozatnak is messzire nyúlnak az előzményei. A nagymamám háza mellett lakott egy cigány família, gyakran átjártak hozzánk. Már gyerekkoromban kíváncsivá tett a másságuk, és ma is foglalkoztat, hogy milyen furcsa módon gondolok én, gondolunk mi ezekre az emberekre. A műtermem a VIII. kerületben van, nap mint nap találkozom velük, ott játszanak az udvarban a gyerekek - ebből adódott a témaválasztás, illetve hogy kibontsam azt, amit ´92-93 körül elkezdtem, amikor cigányoktól teknőket vásároltam, ezeket továbbfaragtam és festettem rájuk. A legújabb képeken megpróbálom megközelíteni a táncuk jellegzetes ritmusát, a zenéjük, a kultúrájuk alapjait. Bár szerteágazóak ezek a témák, alapjában véve ugyanazt a szakralitást járják körbe, mint az ikonok.

MN: A portrék alanyai általában nincsenek nevükön nevezve, Balázs János költő és festő kivételével.

ÁZ: Már húsz éve, az együttesemmel felhasználtam az ő szövegeiből (a Van együttes népi motívumokat is tartalmazó dzsessz-punk zenéjével olykor a Bizottság előzenekaraként lépett fel - a szerk.), és a festészetében is sok értéket találok.

MN: Némelyik képen szövegek is olvashatók. Ennek mi az oka?

ÁZ: Véletlenszerűen vagy a modell személyiségéből fakadóan szűrődnek be ezek a jelek. Az egyik kép festése közben például egy gyerekcsapat rettenetes hangosan azt kántálta az udvarban, hogy harsog a parti, harsonaparti, ezért ez hozzákapcsolódott a képhez. Az ilyesmik a kép építésének improvizatív elemei.

Kommunikáció

MN: Mi van a levegőben, amitől az arckép ismét időszerűvé vált?

Birkás Ákos: Szerintem az a kérdés, hogy mit lehet kezdeni a 60-as évek óta többmenetes öndestrukció utáni állapotban lévő mai képzőművészettel, hogy egyáltalán működjön mint kommunikáció. Az öndestrukció a képzőművészet kommunikatív elemeit rombolta szét nagy hősi lépésekkel. A figura és ezen belül az arc az ábrázolás legkommunikatívabb eleme. Arról van tehát szó, hogy a figurára alapozva föl lehet-e ma újra építeni egy épkézláb kommunikációt a képzőművészetben. Természetes, hogy a moziban vagy a videoművekben arcok látszanak, emberek beszélnek - ugyanerről van szó a festészetben vagy a plasztikában is. Nem arc- vagy figuratrend van, hanem az, hogy a képzőművészet katasztrofális állapotba manőverezte magát, egy önmagát intézményesítő, szűk rétegen kívül senkit sem érdekel, és ebből a helyzetből egyetlen módon lehet kikerülni: akkor, ha megpróbáljuk a művészetet arra használni, amire való: kommunikálni. Elsősorban a fiatalok érzik annak a szükségét, hogy a művészet ne fölényeskedő attitűdöt vegyen fel a társadalommal szemben, hanem kommunikatív, kooperatív viszonyt próbáljon kialakítani. Ennek egyik lehetséges útja az, ha az ember figurákat fest.

MN: Meg ha - mint most te is - a kiállításán rendezi be a műtermét, hogy a látogatók szóba elegyedhessenek vele.

BÁ: Az önmagában nem újdonság, hogy az ember nyilvánosság előtt fest. Nem ez az érdekes. Jó pár évig keveset voltam Budapesten: kíváncsi vagyok, hogyan működik ez a galériában létrehozott műtermi szituáció mint kommunikációs projekt. Lehet velem találkozni, de senkit sem kényszerítek beszélgetésre. A lényeg, hogy egész nap festek, az elkészült képeket pedig azonnal kiakasztom a falra. Számomra ez a legnagyobb élvezet.

MN: Az új csoportképeiden és a két különböző félből összeállt korábbi portréidon is feltűnt, hogy csupa jó arc van rajtuk, és talán épp ezért ismerősnek érzem őket, pedig tudom, hogy nem azok. Fontos számodra, hogy szimpatikus arcokat fess?

BÁ: Körülbelül tizenöt évig egy absztrakt képtípuson dolgoztam. Ovális fejformákat festettem. Eljutottam velük valameddig. Óriási önazonosságra törekvés, mérhetetlenül befelé forduló, énközpontú dolog volt ez, és egy ponton túl úgy éreztem, hogy valami mást kell csinálnom, mert egyre kevésbé érdeklem önmagamat. Változtatni kétféleképpen lehetett volna. Vagy úgy, hogy az absztrakt, ovális formákon fokozatosan fölsejlenek száj- és szemszerű nyomok, de nem akartam ilyen mesterkélt, didaktikus átmenetet. Inkább azt választottam folytatásként, hogy mindennek következetesen az ellenkezőjét csinálom. Az oválisok álló formák voltak, a mostani képek fekvők, azok középre koncentráltak, baromi vastagon és hosszan festettem őket, lényegében sötét színekkel, ezeknek a közepe üres, leheletvékonyan és gyorsan festek, világos tónusban. És mint mondtam, azok énközpontúak voltak, ezek kifelé fordulók. Az absztrakt fejformát konkrét arcokra cseréltem le. A figuratív festéshez a reneszánsz vagy a 19. századi és a modern realizmusok repertoárja kínálkozott volna. Szeretem ezeket, de egy mai dolgot nem régi eszközökkel akartam elmondani. A generációmra erősen hatott a 70-es évek amerikai fotórealizmusa, de most nem magával a fotóval akartam foglalkozni, nem a médiumot akartam analizálni: az érdekelt, hogy a figuráim kiszóljanak a képből, megszólítsanak, amihez a reklám, a tévé nyelvét, színességét, a comics dramaturgiáját használom. Az arcok szimpatikussága és behelyettesíthetősége pedig azért fontos, mert számomra ezek kommunikációs modellek: az a célom, hogy megszólítsanak, ezért a klasszikus modern izmusokkal, az expresszionista, a kubista emberábrázolással ellentétben nem "csúnyábbra" festem a figuráimat, hanem olyannak, mintha az ismerőseid lennének - így működik a reklám is. Mint a műtermi szituációról mondtam, ebben a munkában, ezekben a figurákban a kommunikáció érdekel. Az ember a saját kommunikációs hálózatában van igazán otthon. Nem az a fontos, hol élsz, hanem hogy ki hív föl reggel és kérdezi meg, hogy vagy. Ez tart életben, a Notre-Dame-tól megdögölhetsz. A képeimen a saját kommunikációs hálóm tagjai szerepelnek, akik esetleg egymással nincsenek is tényleges kapcsolatban. Kérem, hogy forduljanak felém, beszéljenek hozzám, lefotózom őket, aztán nagyjából úgy állítom össze a kompozíciókat, mint egy csendéletet: sárgarépa mellé karfiolt, szemüveges mögé mosolygósat.

Ádám Zoltán festményei április 12-ig voltak láthatók az acb galériában (Bp. VI., Király u. 76.; www.acbgaleria.hu), Birkás Ákos képeit május 17-ig a Knoll Galériában (Bp. VI., Liszt F. tér 10.) lehet megtekinteni

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Birkás Ákos
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...