Katartikus élmény volt Mátrai Erik 2012-ben bemutatott híres munkáját, a Porticust – ezt a fénypászmákból összeálló, az ókori oszlopcsarnokokra vagy templomokra emlékeztető, azok arányait követő virtuális és lenyűgöző teret – meglátni.
Üres lett a FUGA utcára néző nagy kirakatablaka, amelynek túloldalán tizenhárom éven át ült Nagy Bálint, hosszú szakálla fölötti szúrós tekintetével végigmérve minden belépőt. Akár meg is lehetett volna ijedni attól a vizslató szempártól, de a második alkalommal már tudta a látogató: csupán a gazda figyelme és jól-rosszul titkolt öröme sugárzik belőle. Az öröm, hogy ott vagy, hogy vágysz arra a hihetetlenül sokféle élményre, amit a hely kínál.
Beke László, bár a gimnáziumi évei alatt egy zenekarban játszott és fotóriporter szeretett volna lenni, végül mégis az ELTE BTK magyar–művészettörténet szakára jelentkezett, s második szakán a középkori ötvösművészetben mélyült el.
Legalábbis formálisan, a tárgyak helyileg továbbra is Németországban maradnának.
750 ezer dollárért sikerült megszereznie a múzeumnak.
Több mint harminc év is eltelt Szinyei utolsó életmű-kiállítása óta. Az új kutatási eredmények, eddig lappangó művek, a korábbiaktól akár gyökeresen is eltérő értelmezések miatt megkerülhetetlenné vált egy új összegző tárlat, amelyet eredetileg 2020-ra, a művész születésének 175. és halálának 100. évfordulójára időzítettek.
Mi a közös egy katicamintás pulóverben, a Traubisodában, egy erzsébetvárosi, mára már lepattant vendéglő termeiben, egy héber feliratú malomkőben és a kettős ékezetben?
