Interjú

„Sehonnan jöttél”

Drozdik Orshi képzőművész, performer

Képzőművészet

Legújabb kiállítása alkalmából az indulásáról, a műfajok ötvözéséről, feminizmusról, kritikus gondolkodásról, valamint a patriarchális társadalom nőképéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő, majd grafika szakára jártál. Miért kezdtél el fotózni?

Drozdik Orshi: A főiskolára 1970 és 1977 között jártam, két évig Iván Szilárdhoz a festő szakra, de mivel Raszler Károlynál a grafika szakon szabadabban lehetett dolgozni, a harmadik évben váltottam, és rengeteg rézkarcot készítettem. A grafikán diplomáztam 1974-ben, majd ösztöndíjat kaptam a hároméves mesterképzésre. Konceptuális művésznek tartottam magamat, a fotózásom kezdete egybeesett a konceptuális művészetem kezdetével, az 1974/75-ös tanévvel, akkor kezdtem el performance-okat előadni és fotóofszeteket is készíteni.

MN: Miben nyilvánult meg ez a konceptualitás?

DO: A konceptuális, azaz fogalmi művészetet a nyelvhez való viszonnyal határoztam meg. A koncept számomra elsősorban a nő(i) nézőpontot, a „nő nézőpontját” jelentette. Az volt a lényeg, hogy megfogalmazzam, hogyan látja és hogyan ábrázolja „nőművész” a világot. Először ábrázoláskritikával foglalkoztam, amit a korábbi tanulmányaim alapoztak meg. Mielőtt a Képzőművészeti Főiskolára jártam, magyar nyelv szakon tanultam a szegedi tanárképzőn, foglalkoztam szemiotikával is. A nyelvelemzés módszerét, a jelentéselemzést kezdtem el a képelemzéshez társítani, ami újító szemléletnek bizonyult. Elemeztem az ábrázolást, a fotókat, amelyeken férfiak ábrázolták a nőket. Elsősorban az „aktmodell-ábrázolás” elemzésével foglalkoztam. A Képzőművészeti Főiskola könyvtárában lefotóztam azokat a mintakönyvekben őrzött modellfotókat, amelyeket korábbi generációk mesterei oktatási mintának Olaszországban vásároltak. Mivel fontos volt számomra a fotó- és reprezentációelemzés, megtanultam hát fotózni is. Semmiféle előképzettségem nem volt, teljesen önkényesen és kiszámíthatatlanul nyúltam a fotó műfajához. A különböző prekoncepciók, előzetes technikai tudások nem akadályoztak, úgy használtam a fotót, ahogy nekem épp akkor jólesett. Ekkor jöttem rá, hogy voltaképpen a „tanult technika”, a tudás, mennyire megakadályoz abban, hogy közel kerüljek ahhoz az ábrázolási módszerhez, amelyik az én nézőpontomat fejezi ki.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.