„Nagyon nehéz itthon kánonon kívüli alkotóként dolgozni, magadnak kell kitaposnod az utad”

Szuharevszki Mihály kissé bizarr, színes portréival lett ismert, amelyeken Budapest jellegzetes figurái jelentek meg, első blikkre furcsa beállításokban. Következő kiállításán művészetterápiás foglalkozásokra készült művekkel jelentkezik.

 

magyarnarancs.hu: Hosszú évek óta azonos technikával dolgozol, festményeidnek többnyire fénykép az alapja.

Szuharevszki Mihály: Mindig a fotó közeli témák érdekeltek, fotóztam, és alkalmazott grafikusnak készültem. Alapvetően a mai napig grafikus a hozzáállásom, ami a precizitásomban is tükröződik. Nem foltokban és nem nagy ecsetvonásokban gondolkodom, a megfogalmazásaim is egyértelműek. Volt viszont egy köztes időszakom is, amikor önmagamat keresve üvegművesnek tanultam. ‘Sigmond Géza volt a tanárom, aki egyszer megjegyezte, hogy szerinte jobban értek a tervezéshez meg a színekhez, mint a formákhoz. Igaza volt: létrehoztam ugyan a formákat, de a mintázás távol állt tőlem. Amikor az Iparművészetire felvételiztem, az elbeszélgetésnél megkérdezték, hogy

ha ilyen erőteljesen a látványban gondolkodom, miért nem megyek inkább a képzőre festő szakra?

Ezen komolyan elgondolkodtam, így kerültem Gaál József osztályába. Ha létezik két külön alkotói világ, akkor a miénk az. De épp az ellenmondások miatt, hogy ilyen erős vitapartnert találtam, elvoltunk öt évig.

magyarnarancs.hu: Az üvegműves kitérő mit adott?

SZM: Akkor szerettem meg a harsány színeket és az erőteljes formákat. A kedvencem Kandinszkij volt, ezt az új alkotásaimat nézve ma már senki nem mondaná meg. De még a képzős évek alatt is készítettem üvegterveket, Maurer Dóra be is válogatta egyik munkámat A színek nyelvén című kiállításba. De akkor már tényleg inkább a kép izgatott: fényforrásokat tettünk az üvegobjektem mögé, és a tördelt alakon átszűrődve a színfoltok által a falon megképződött egy, Kandinszkijéhez hasonló kép. Ezeket körbe is akartam rajzolni, mintegy tusvonalat idézve. Az a fajta gondolkodásmódom, hogy mindig odaillesztek valami ‘épp csak majdnem’ odaillő színt a képekre, akár feketét is, amit én soha nem néztem le, innentől datálható.

 
Szuharevszki Mihály
Fotó: Gerendás Bálint
 

magyarnarancs.hu: Kandinszkijtól hogyan jutunk a pop artig?

SZM: Szó szerint a popzene miatt. Egy középiskolás barátom mindig Madonnát hallgatott és egyszer a szülinapomon az iskolarádióban elküldte nekem a Deeper and Deepert. Ez beütött. Korábban inkább progresszívebb zenéket hallgattam, de ahogy ez a dal üvöltött a folyosón, valamit megváltoztatott bennem. Ráfordultam a kilencvenes évek zenei világára, a klipek és a koncertek vizualitása is vonzott. A pop art is először a nagy színek miatt kezdett vonzani, aztán azért, ahogy például nagy példaképem, Warhol a fogyasztáshoz közelített. Az egésznek a kettőssége.

Bár sok munkám kritizálja, alapvetően nincs bajom a fogyasztással, ábrázolom az örömét is.

Én viszont nem készítek printeket, noha otthon azt sulykolták, hogy „olyat csinálj művészként is, amiből pénzed lesz, kisfiam”.

magyarnarancs.hu: Munkáid nagy része portré. Hogy jutottál a műfajhoz?

SZM: Jó esetben mindig fotózás előzi meg a festést magát. Ez a fajta metódus egy különös felkéréssel indult. Egyik fontos gyűjtőm a Da Vinci kód hatására szerette volna, ha megfestem Az utolsó vacsorát. Nem tudtam, hogyan induljak el, halogattam sokáig. De utólag úgy látom, ez a munka tett rá arra az útra, amelyen ma is járok. Emlékszem, azt sem tudtam, milyen fejek legyenek a képen, de aztán csak elkezdtem kiválogatni a modelleket. 2008-at írtunk, nyakig benne voltam az éjszakai életben. Kinéztem az adott partin, ki tetszik legjobban, és mint a legrosszabb cukros bácsik odamentem: „Leszel a modellem?”

Vicces volt, már megszerveztük a fotózást, de Jézus késett, vártunk rá, mint a Messiásra, mert a fotós csak délig ért rá. Leonardo képét vettem alapul, mert ő, s azóta én is, a mozdulatokra és a kiegészítő tárgyakra tette a hangsúlyt. Akit elevenen megnyúztak, annak a kezébe például kést adott. De utána olvastam az apostolok történetének is. És ráébredtem, hogy nem akarok korhű képet csinálni, inkább imitálni szeretnék. Hiszen még azt sem tudhatjuk pontosan, hogy milyen ruhákban jártak akkoriban. Gyolcsban? De nem nézhetett ki úgy mindenki, mint egy csöves, még a szegény apostolok sem, akik annyira nagyon szegények mégsem lehettek, ha ki tudtak fizetni egy ilyen szeretetvacsorát. Sokféle ikonográfia létezik, kiválogattam a nekem szimpatikus elemeket. Az étel is fontos volt, kuszkuszt csináltam, egy nagy pontyot a nyári melegben nem akartam az asztalra kicsapni. Valahogy úgy alakult, hogy az én apostolaim mindegyikéről kiderült, hogy kreatív ember, még a csinos pincérről is. És van egy lány is közöttük, álbajuszban. Ő utólag bevallotta, hogy boldoggá tette, hogy megláttam benne a kettősséget.

magyarnarancs.hu: Itt kezdted el szisztematikusan gyűjteni a modelleket?

SZM: Igen. Rengeteg rendszerezett fotós mappám van, ezekből három van kimondottan portréra címkézve, a Boys, a Girls és a Friends, utóbbihoz a közösségi oldalakról croppolok számomra izgalmas képeket.

Erős emlékem, amikor az általános iskolában házi feladatként lapokból kellett kivágnunk képeket a stílusok megtanulásához.

Teljesen beleragadtam, több doboznyi gyűlt össze, máig megvannak. Azt hiszem, ezek a mostani mappáim elődei, azóta sem tudtam lejönni a dologról.

Most épp frissebb arcokat keresek, kimondottan zenészeket. De abban az állapotukban, amikor még hamvasak, még nem annyira bulizták szét magukat. Mert ez a szakma pár év alatt leszedál. Láttam pár ilyet közvetlen közelről, a Corvin tetőn szépen elvoltam jó pár sztárral a pult alatt, az underground undergroundjában. Amúgy mindig azokat keresem, akikben benne van a lejtés: jól néznek ki, és van bennük valami fura. Ami a határon billeg, gondoljunk csak Zaboevára vagy Jókuti Andrásra. Alapvetően fontos, mit sugároz az alanyom, de a képek beállítása és szellemisége kapcsán a legelemibb hatással Bob Wilson volt rám. Lenyűgözött például, ahogy a fő színésznőjét, Sheryl Shuttont rendezte. Ezt a fajta színházat szeretném a képeimre rendezni. Egyszerű, mégis megjelenik minden benne. Hitvallásomat pedig Arthur C. Danto A borotvaélen című, Mapplethorpe-ról készült könyvében találtam meg. Hogy ott van a művész fejében a kép, amely a valóságban talán elmozdul, talán egyenesen két képből kell összerakni. És nem is biztos, hogy az alany így látja, vagy így akarja látni önmagát. Ki kell balanszírozni a látványt, kerékbe kell törni hozzá a valóságot.

magyarnarancs.hu: Portréid kapcsán kiemelik az androgünitást, a szerepjátszás és a pózok fontosságát.

SZM: A képeim olyanok, mint az életem. Nehéz őszintének lenni. A mai politikai helyzetben pedig lassan szinte lehetetlen egyenesen megnyilvánulni, sokak önazonossága sérül ezáltal. A visszahúzódás és rejtőzködés nem tesz jót, a közeg lenyom. Nem lehet függetlenedni mindettől, alattomosan hat rád. De ha ezt ábrázolom, az már egyfajta tükörként működik.

magyarnarancs.hu: A festés mellett sok rokon területen dolgoztál, Esztergomban például te voltál évekig a vezetője az összművészeti Kaleidoszkóp Háznak. Hogy kerültél oda?

SZM: Ott is laktam, az emeleten, a csigalépcső hozzám vezetett. Egy házibuliban éltem négy éven át. Mindig hülye történeteim vannak. Annak idején csütörtökönként a Cha-cha-chába jártunk, ahol az egyik lány, Gép Sári jó barátnőm lett. Egyik este a semmiből megkérdezte: „Nyitottunk egy helyet Esztergomban, gyere, nézd meg!” Odamentem, és ott jött a következő kérdés: „Ha már itt vagy, nem segítenél ebben-abban?” És mivel épp érzelmi válságban voltam, leragadtam. Egzotikusnak tűnt, másnak. Itt lettem jóban Gép Katival is, ami máig meghatározza az életem. A Kaleidoszkópban gyakorlatilag mindenes voltam, nemcsak szerveztem, én vittem a ház kommunikációját, hozzám tartoztak a kiállítások, a zenei és irodalmi programok is. Furcsa időszak volt, zűrös is kicsit. Közös volt minden, a dj-k használták a laptopomat, elvesztek adatok, egyszer az egész portfolióm is, nem bírtam már. Aztán visszatértem egy teljesen megváltozott Budapestre. A bulinegyed pár év alatt nőtt ki a semmiből. Ráadásul senki nem ért rá, a korosztályomból mindenkinek családja lett, egyedül éreztem magam. Nem találtam a helyem, visszaköltöztem a Balaton mellé, ahol születtem.

magyarnarancs.hu: De sokat jársz a Dunakanyarba is, az új képeid vízparti tájképek.

SZM: Ám ott nem alkotok, csak inspirálódom, a társaság miatt megyek, nyáron. Először csak beugrottam, de aztán ott maradtam egész nyárra egy lakókocsiban. És igen, itt gyűltek össze a fejemben ezek a vizes képek. A cím a Frankie goes to Hollywoodtól jön, az életérzés pedig abból, hogy régóta figyelem a vízparti társaságokat. A víz összehozza az embereket. Azt sem tudják, ki vagy, de meghívnak egy fröccsre, szóba elegyednek veled. De a víz maga is érdekelt, a színkülönbségek, az arányok megmozgatnak. Ahogy az is, hogy nagy mennyiségű anyag van előttem.

 
Forrás: Szuharevszki Mihály
 

magyarnarancs.hu: Leginkább a portréidon tűnnek fel ezek a látványos elemek.

SZM: Gyerekkoromban sokat nyaraltunk Németországban, már akkor szájtátva bámultam a Zwingert például. Szerettem a csillogást. Később imádtam a Greenaway filmeket, amelyeket most már nem tudom megnézni. Talán innen ered bennem a good life iránti vágy, ami már a pop maga. De ez sem új dolog, gondoljunk Elton John barokk popjára! A barokk célkitűzése hogy lehozza a mennyet a földre. Ez mindig izgatott. Ahogy az is, hogy vegyítsük a régit az újjal, ahogy Lennon behozta a vonósokat. Haydn és Mozart világa vonz. Az oroszok és a spanyolok túlburjánzása. Gyerekként Richelieu bíboros volt a kedvencem A három testőrből. Eddig visszaszorítottam ezt magamban, mert a trendek felől mindig leszóltak, hogy túl vagyunk már ezeken. Szeretek minden részletre adni, összehangolni a színeket, játszani a kontrasztokkal. Soha nem felejtem el, amikor például először hallottam az öltözködésemmel kapcsolatban, hogy a kékhez nem illik a zöld. Akkor ezek szerint a táj az ronda?

Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy saját iránytű kell.

Később beleástam magam a kanadai és angol portréfestők világába, akik a tradicionális formákat a mai magazinok képi világával elegyítik. Nálunk most ez a fajta gondolkodásmód háttérben van, a geometrikus kompozíciók futnak, elég megnézni a Nemzeti Bank vásárlásait. Nagyon nehéz itthon kánonon kívüli alkotóként dolgozni, magadnak kell felfedezned és kitaposnod az utad.

magyarnarancs.hu: Ezért dolgozol mindig megrendelésre?

SZM: Valóban: összekavarodtam abban, hogy akarok-e valamit, vagy csak azon vagyok, hogy meg tudjam valósítani, amit más elképzel. Mintha valami kikapcsolt volna bennem. De minden munkámba beleteszem önmagam, még akkor is benne voltam a képekben, mikor egy magazin, az azóta már megszűnt LACK illusztrátora voltam, ahol termékeket rajzoltam le, meg fekete-fehérben a sztárokat. Egy-egy éjszakám volt sokszor vagy harminc képre. De azt hiszem, én nem tudok a művészeti és a megélhetési munkák közé éles határvonalat tenni. Mégis, mostanában elkezdődött valami, épp ezeknél a vizes képeknél. És nemcsak bennem, hanem érezhetően a nézők részéről is éreztem az igényt, hogy mutassak többet magamból.

magyarnarancs.hu: Gép Katalin művészetterápiás kurzusához készült képeidet nemsokára 7 szoba címmel állítod ki.

SZM: A hét alkalmas kurzuson minden szobához egy-egy kortárs szöveg rendelődött. E képek, bár illusztrációkkal rokonok, valami mélyebbet is megmozgatnak. A szövegekhez Kati készített vázlatot, a foglalkozások témáját tömörítve. A hálószoba például zöld, e színhez hozzárendelődött a saudade fogalma. Ez egy portugál kifejezés, nincs is rá magyar szó, egyfajta elemelkedettséget, elvágyódást jelöl, a depresszió és öröm közötti állapotot. Ehhez párosult Háy János Máshol című írása. Erős benyomások, amelyek bennem is visszhangra leltek. Eddigi munkáimhoz képest más képek születtek.

 
Forrás: Szuharevszki Mihály
 

A 7 szoba című kiállítás augusztus 20-án nyílik az esztergomi Kaleidoszkóp Házban. 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk