Magyar Narancs: Mitől érdekes az Építész Mesteriskola?
Dévényi Tamás: Inkább az a kérdés, hogy az építészet érdekes-e. Szerintem az építészet akarva-akaratlanul olyan erős hatással van mindnyájunk életére – még arra is, aki barlangban él –, hogy botorság lenne azt mondani, hogy nem érdekes.
MN: Mondja ezt valaki?
DT: Nem mondja, de amíg arról például mindenkinek megvan a határozott véleménye, hogy milyen a jó foci, arról már kevésbé, hogy milyen környezetben jó élni. Ez persze nem az emberek hibája, az oktatási rendszerünk ilyen: gyerekként nem kap akkora hangsúlyt az építészeti kultúra, hogy felnőttként természetes legyen, hogy éppúgy van építészünk, mint mondjuk fogorvosunk.
MN: Ezért jött létre a Mesteriskola?
DT: A Építész Mesteriskola egy hosszú és politikával jócskán átszőtt folyamat eredménye. 1953-ban indult, amikor az itteni világ száz százalékban előzmények nélküli szovjet import volt. A Szovjetunióban a pártvezetés rengeteget dolgozott azon, hogyan tudja magát hitelesíteni az építészettel. Ott a cári rendszert váltotta a szocializmus, jött az „aha-élmény”, hogy most minden új lesz, beleértve az építészetet is. Ebből nőtt ki az orosz avantgárd, amelynek köszönhetően például Le Corbusier megtervezhette a húszas évek végén a Szovjetunióban a Centroszojuzt. Amikor ezt az optimista szakaszt felváltotta a sztálini világ, másféle esztétikára volt szükség: visszanyúltak a történeti építészethez. Ez a fordulat nálunk is bekövetkezett. A háború előtt meghatározóak voltak a különböző politikai beállítottságú, elkötelezett modern építészek: Fischer József, Janáky István, Kozma Lajos, Molnár Farkas, Rimanóczy Gyula és társaik, akik magukat a hivatalos neobarokkal szemben határozták meg. A modern iskolázottságú tervezés automatikusan folytatódott a háború után is, ahogy egész Európában. Amikor nálunk is megtörtént a sztálinista–rákosista fordulat, az addigi modern hirtelen már nem volt progresszív, más kellett, de mivel importáruról volt szó, bizonytalanság támadt, hogyan tudunk a Nagy Testvérnek megfelelni. Elindult a szocreál, de ehhez kellettek volna tervezők is. Ekkor jött az ötlet, hogy létrehoznak egy iskolát, ahol a megfelelő szemléletű tervezőket kinevelik. Ez lett a Mesteriskola.
MN: Mi teszi az építészetet annyira vonzóvá a hatalom számára?
DT: Például a nagysága. Hogy az eredmény látványos tud lenni. Az építészet többnyire nem kérészéletű dolog, és egy fiatal rezsim számára a stabilitás felmutatása nagyon fontos. A Mesteriskola is ezért jött létre, a gond csak az volt, hogy akik mesterek lehettek volna, mind modern építészek voltak. Néhányan önkritikát gyakoroltak, és kommunistaként elfogadták az új irányt (mint Major Máté), de az iskola vezetője, id. Janáky István nem volt kommunista.
Ő is igazodott és megpróbált más modorban tervezni, de igazi szocialista-realista háza sosem épült. Az új iskolában tanítottak orosz nyelvet is az építészet mellett. Az első évfolyam tervei nagyon vegyes képet mutatnak, vannak eminens szocreál tervek, vannak, akik csinálták tovább, amit ők jónak gondoltak, és voltak középutasok. A szocreál azonban rövid ideig tartott, nem volt rá idő, hogy meghonosodjon, hiába volt pártellenőrzés. 1956 után visszatért a modern építészet, a pártban pedig rájöttek, hogy nem káderek sem a tanárok, sem a hallgatók, mégis hetente gyülekeznek. Ekkor már az építészet presztízse is csúszott lefelé, nem kellett annyira a politikusoknak, 1960-ban meg is szüntették a Mesteriskolát.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
