Képzőművészet

100% kreativitás - ezzel az alcímmel nyitott a tárlat a Műcsarnokban. Speciel épp a kreativitás hiányzik az értelmezés minden lehetséges szintjéből. A szerteágazó anyag egyben szomorkás és teljesen időt tévesztett kísérlet a Makovecz-iskola kanonizálására.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legfelkavaróbb és egyben legpezsgőbb építészeti vitája folyik hetek óta a milánói világkiállítási pavilon tervezése okán. Biztosak lehetünk abban, hogy a kulturális kormányzat nem fog engedni döntéséből: Milánóban a "látvány-ötlet pályázaton" második díjat nyert ALAKOR nevű pályamű fog megvalósulni az első díjas MALOM helyett.

Hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy az újraéledő hazai nacionalizmus kliséi ("nem leszünk gyarmat", "a haza nem eladó"), újrahasznosított jelmondatai ("Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország") és politikával átszínezett tettei (Szabadság téri emlékmű) legfeljebb megkeserítik, de érdemben nem befolyásolják életünket.

A Fészek Klubban látható csoportos kiállítás minden jó szándéka és lelkes kurátorok közreműködése ellenére is sajnos nagyon sok sebből vérzik. Mintha elkerülte volna a kurátorcsapat figyelmét, hogy az utóbbi huszonöt évben számos kiállítás állította középpontjába a témát, sőt egész alkotói életművek fókuszálnak erre a területre - ezeknek pedig közös jellemzőjük, hogy nem a hosszú alcímben megjelölt, komplex jelenség egészével, hanem egy-egy lényeges vonásával foglalkoznak.

Bián született, Párizsban halt meg, a képei bejárták a világot. A Pompidou Központ után végre nálunk is látható nagy retrospektív kiállítás a képeiből.

A Derkovits születésének 120., halálának 80. évfordulójára rendezett, kimondatlanul is teljességre törő, monografikus kiállítás részint a kerek számokba zárt jubileumokat ünnepli és gyászolja, részint pedig - természetesen véletlenül, bár más szempontból nem is tehetne egyebet - beleilleszkedik az elmúlt évek történeti, történetfilozófiai vitáiba, melyekben eddig a művészettörténet nemigen vett részt, hacsak egy-két (szerencsétlen) kísérletet nem veszünk komolyabban, mint kellene.

A művész neve nem csupán a világ legrövidebb diplomavédéséről (2003) lehet ismert, hanem arról a többször bemutatott videójáról is, melyben egy erdőben sétáló kopasz fiatalember olyannyira leüvölti a magyar zászlót, hogy az elsápad (monokrómmá válik) félelmében.

Az életkora alapján még fiatal művésznek tekinthető Szalay rendkívül izgalmas és sokrétű életművel büszkélkedhet, amely alapjaiban változtatja meg a szobrászattal kapcsolatos általános elképzeléseket - még ha ezen a területen nincs is egyedül.

Legfőképpen talán nyitott és levegős, kozmopolita, européer hangulatával hat a látogatóra ez a kibővített plakátkiállítás, amiben kétségkívül szerepe van a rendezőnek, Bakos Katalinnak is, még inkább azonban a főszereplőknek.

Független, alulról szerveződik, és az állam sem kell hozzá: a kolozsvári Ecsetgyárban így működik együtt számtalan progresszív képzőművész és előadó-művészeti szervezet.

Bezárás fenyegeti az Artpoolt, így „amíg lehet” alapon szerveztek egy nyílt napot, amely betekintést engedett az archívum működésébe, kincsei közé. Pincétől a padlásig jártunk, volt „Happening a kriptában” és megjelent Galántai György is.

A kiállítás fiatalos címe az 1955-ben alapított Derkovits Gyula képzőművészeti és az 1991 óta létező Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállítására utal. Nem közös kiállításról van szó, hanem bővítésről, hiszen az 1982 óta évente bemutatott, szlengesen csak derkónak nevezett ösztöndíj 26 alkotójának seregszemléje élesen elkülönül a fotósok szekciójától.

A Barcsay-díjas művész legújabb képeit a szarvassá vált fiúk balladája ihlette. És a láthatósági mellény.

Pöttyös, rózsás, feliratos Orbán Viktort vegyenek! Nagy Kriszta Tereskova ezúttal botrányoktól mentes, de figyelemre méltó kiállítása csütörtökön nyílt, ott voltunk a megnyitón.