Magyar Narancs: Miért most rendeztél retrospektív kiállítást?
Vojnich Erzsébet: Azért, mert tavaly lettem hatvanéves. Így arra gondoltam, hogy legyen ez a kiállítás visszatekintés, egészen a kezdetektől a legutóbbi időkig, 1980-tól 2012-ig. Azon az alapon válogattam, hogy körülbelül minden időszakból legyen pár munka, bár egy-két év azért így is kimaradt. A kiállítást a férjem, Szüts Miklós rendezte. Nagyon komolyan vette: előszedetett velem mindent a műteremből, a legrégebbi időkből is. Előkerültek olyan munkák is, amikről teljesen elfeledkeztem. Ezért aztán olyan régi képek is szerepelnek, amik valamiképpen újak is, hiszen sosem voltak kiállítva.
MN: Például?
VE: Az 1997-es Taormina, amiről annak idején azt gondoltam, hogy teljes csőd. Ott vannak a pompeji képek, meg egy hatalmas, több mint ötméteres, a főiskola után készült vászon is a három ponyvával, vászonnal vagy lepellel borított tárggyal.
MN: Az Eastburne rakpart című munkáddal sem találkoztam korábban. Azt sem igen tudom azonosítani, hogy milyen tárgyak vannak a képen.
VE: Azok kicsi, kétméteres, kerekes mólók, amiket az adott hajó méretéhez állítanak össze, aszerint, hogy milyen mélyen kell beleérnie a tengerbe. Egyébként a parton szanaszét hevernek. Ez a kép sem volt sehol kiállítva, mert a műteremből szinte az elkészülte pillanatában elvitte egy kedves barátunk. Most, hogy kölcsönkértük a kiállításra, panaszkodott is, hogy mennyire hiányzik.
MN: Meglepett, hogy főiskolás korodban szobrot is készítettél.
VE: A felfelé néző alak végül is csak azért került oda, mert maradt egy kisebb, üres térrészlet, amit ki kellett tölteni. Ezenkívül összesen még egy szobrot, egy szintén kicsi fejet készítettem életemben.
MN: A nyolcvanas években még szerepeltek emberi alakok a képeiden. Miért váltál meg a figuráktól?
VE: Talán csak azért voltak ott, mert a főiskolán modell után festettünk. De valahogy menet közben elfogytak: egyre kisebbek lettek, aztán elmaradtak. Jobban izgatott a tér. Mostanában viszont visszatértem hozzájuk, de ezeket a munkákat még nem nagyon mutogatom. Magam sem tudom, mi fog kisülni belőle.
MN: Miért vonzódsz a romokhoz, az üres terekhez?
VE: Kezdetben a kiürült gyárak izgattak, később az utazásaim során mindig találtam valami helyet, ami megfogott. De hogy miért? Miben különbözne, ha csendéleteket vagy cicákat festenék? A téma mindig csak ürügy arra, hogy közvetítse a lényeget, a kép igazi tartalmát. De meg ne kérdezd, hogy mi az!
MN: Munkáid fényképeken alapulnak. Mennyiben térsz el tőlük?
VE: Kiindulási pontok csupán, bár munka közben is néha megnézem őket. De ha már „elindult” a kép, akkor már ő diktál. Van, amikor felismerhetetlen a képen az eredeti fotó. Néha a férjem kötözködik, ha „érdekesnek” találja a perspektívát. Akkor néha kijavítom. De szerintem nem ez a lényeg.
MN: Fekete-fehér vagy színes fényképek alapján dolgozol?
VE: Mindegyiket fekete-fehér fotó alapján készítem.
MN: Az is a koncepció része volt, hogy a műveket nem kronologikusan, hanem keverve állítottad ki?
VE: Nem, a helyszín kényszerített rá: másként nem fértek volna el.
MN: De ez jót tett a kiállításnak. Jobban látható, hogy ugyanazt léped meg máshogy, más technikával. Ott vannak például a 2011-ben készített fekete „szénfestmények” vagy a 2012-es Medence-sorozat, amely rizspapírra készült. A váltás döntés kérdése?
VE: Néha az ember unja saját magát, a bevált megoldásait. Ekkor egyetlen megoldás van, lépni kell valamit; változtatni kell vagy a technikán, vagy a méreten. Itt például nyers, alapozatlan vászonra rajzoltam szénnel, ami egészen másképp viselkedik, és más felületet ad, mint az olaj az alapozott vásznon. A rizspapírt Laoszból hoztam magammal, amire szárazon szoktak ecsettel nagyon finoman dolgozni. Én meg szépen bevizeztem, hogy majd rámegyek pasztellel meg akrillal; persze totál szétázott a papír. De megszáradt, és tökéletes lett a szerkezete. Tehát ez szinte véletlen volt.
MN: Ugyanekkor gyűrött, hullámos felületekre is dolgoztál. Ezeket hogy készítetted?
VE: Bevizeztem a nyers vásznakat, aztán kicsavartam és kisimítottam őket. De készítettem vászontekercseket is, a térbe hosszan belógatva. Mindezt azért, hogy ne süppedjek bele a „mániáimba”, hogy kizökkentsem magam.
MN: A sok utazás viszont része a művészetednek, hiszen az ilyenkor meglelt helyek/terek rendre megjelennek a műveiden. Mennyi időt tudsz erre szakítani?
VE: A keleti utazások egy hónaposak voltak, az európaiak egy-két hetesek. A Távol-Kelet nagyon régi vágyam volt, eljutottam Vietnamba, Kínába, Tibetbe, Laoszba és Kambodzsába. Mindent végigjártunk Angkorban. A lányaimtól pedig idén egy skóciai utat kaptam születésnapi ajándékba.
MN: A munkáidnak általában egyszerű, leíró címeket adsz. Két kép kivételével. Az egyik az Európa.
VE: Az Európa konkrétan az auschwitzi gázkamrában készült fényképeimen alapul, de nem akartam ilyen direkt címet adni neki. Viszont ez a dolog itt történt, Európában, annak is a kellős közepén, és ezt akartam jelezni. Kettőt festettem belőle, és a lányaimnak adtam, hogy hurcolják magukkal egy életen át.
MN: És mit jelent a Pénteki diadal?
VE: Ez egy korai, 1988-as munkám – egyszerűen nem tudtam semmit kitalálni. Véletlenszerűen felütöttünk egy Balzac-könyvet, és abban találtuk.
MN: Ez a művészettörténészek és műkritikusok egyik rémálma.
VE: El is álltam a költői címektől. Azt a címet adom, amivel magamban azonosítom a képet. Bár többen meg ezt nehezményezik, hogy semmilyen támpontot nem adok. Mosdó, lépcső, szoba lámpával – néha kicsit nyűgösek tőle.
MN: Melyik dobozba vagy címke alá helyeznéd a festészeted?
VE: Nem az én feladatom ezzel foglalkozni.
MN: De a minimalista jelzőt elfogadod?
VN: Igen. Abszolút redukált a festészetem – mind témájában, mind a színekben. Valaki realistának, de mégis lírainak nevezte. Ha valaki realista, az inkább naturális irányba megy el, a lírai meg gyakran eltolódik az érzelmesség felé. Egyfajta furcsa keverék jellemzi a képeimet, mert egyrészt ragaszkodom a jól felismerhető látványhoz, ugyanakkor mindezt el is távolítom, kiemelem az időből.
MN: Naponta festesz, vagy vannak ihletett hullámok?
VE: Vannak periódusok, amikor mindennap festek. És ha nem, akkor is jár az agyam, fejben dolgozom, és gyűjtögetem a képeket. De néha egyéb ügyek elvonják a figyelmemet.
MN: A politikai aktivitás, mondjuk, a magánnyugdíjpénztárak bekebelezése elleni fellépés?
VE: Az elmúlt négy évben valóban szinte minden tüntetésen ott voltam. Rettenetesen bosszant, elkeserít és dühít, hogy tehetetlenül nézzük, mi folyik itt.
MN: Arra sosem gondoltál, hogy ez a politikai álláspont megjelenjen a műveidben? Vagy a művészet és a közélet két külön dolog?
VE: Valamilyen módon nyilván bekerül a műveimbe, de távol áll tőlem, hogy direkt politikai munkákat készítsek, bár tudom, hogy a kortárs művészetben ez divat. De mint állampolgárnak minden módon kötelességem megszólalni. A művészetem azonban nem a hétköznapokról szól.
(Kiállításkritikánkat lásd a Visszhang rovatban!)
