Kiállítás

Töredezett fájl

Kollektív ornamentika – Lepsényi Imre kiállítása

  • Hajdu István
  • 2014. november 23.

Képzőművészet

Az első pillanatban oly vonzónak látszó feladat, Lepsényi Imre kiállításáról írni, meglehető­ sen nehézzé és bonyolulttá válik, ha az ember túljut a látvány verbalizálásának valamifajta bevezetőre vagy előszóra emlékeztető szaka­ szán. Amint azonban arra kerül a sor, hogy a leírás elemzéssé vagy értelmezéssé bonyolódjon, a patentek, banalitások, sztereotípiák, köz­ helyek rengetegében alig is találjuk meg az ösvényt, mely elvezethetne bármiféle „fogalmi rendhez”– hogy stílszerűek legyünk.

Másfelől: egy-egy gesztus csak a maga környezetében és saját formájával hiteles. Vagy nem.

Lepsényi bemutatója ugyanis – a kicsi és nagy, vázlatos és kidolgozott, hevenyészett és megmunkált ábrák, szövegek, fényképek és egyebek közvetí­ tésével – rendesen zavarba ejti a nézőt, már ha az tényleg nézi és olvassa is a múzeum fogadóterében a falra erősített, a felületes pillantás számára rendetlennek tetsző adathalmazt, mely körbeöleli, körülfolyja a pénztárat, a pénztárost, a biztonsági őrt, a korábbi kiállítások katalógusait őrző polcokat, majd mögöttük bekúszik egy kis helyiségbe is, mely valaha talán a ruhatár lehetett.

A kiállítás egy szigorú analízis reprezentációja kíván lenni, melyben az eredeti szándék, a szándékolatlan és a reflexió öröknek látszó hármassága igyekszik elrendeződni. Ám amikor az ember ámulattól elnyílt száját végre becsukva és a dolgokat igazán megnézve gondolkodni kezd, zavarba jön. Lepsényi vizsgálódása ugyanis – nem tagadom, valószínűleg nem is értem pontosan a szándékát – a látszat szerint arra irányul, hogy a vizuális kultúra egyik fontos elemét, az ornamentikát az elmúlt 100-120 év kultúrtörténetének (szellemtörténetének) tükrében, összefüggéseiben vizsgálja, s beillessze olykor és esetleg köz- és politikatörténetének folyamatába. Olykor és esetleg, merthogy az akaraton kívül nem­igen látszik semmi, ami megérlelt eredményre mutatna. A kiváló, több nagyszerű nemzetközi díjat elnyert (egyebek mellett éppen a Kassák Múzeum arculattervével is híressé lett) webdizájner régóta foglalkozik a kép és a hatalom, az „alkalmazott” vizuális eszközök és a totalitárius rendszerek viszonyával, a hatalmas anyag azonban itt és most olyképpen jelenik meg, mintha Lepsényi a hatvanas-hetvenes évek TIT-előadásainak diavetítéseit vagy a Népművelési Intézet rajztanári és „kultúros” továbbképzéseinek farostlemezre rajzszögezett, napszítta reprodukcióinak világát akarná fanyar módon parodizálni, anélkül persze, hogy ezekről bármi személyes tapasztalata lehetne. Hevület és efemer találkozik a falakon, giccsé lett Böhringer-idézet milliónyi elharapott mondattal, töredékben hagyott jellel a cédulákon.

Úgy rémlik, Lepsényi egyszerre in vivo és in vitro dolgozik, kinn, benne és rajta a képtudomány testén. Tudományos analízisbe akarja vinni a piktogramokat, vizuális jelszavakat, a közhellyé lett képi idiómát, ugyanakkor érzéki rendbe is szeretné szerkeszteni tárgyait, s a tér­ be helyezett fájlokat – melyek a klasszikus koncept art formaegyszerűségét igyekszenek követni – kiteszi a megtekintés idejének. Ám az szegényes és ellenséges: a falakon száraz levelek gyanánt színesednek-színtelenednek az adatkupacok, porlódnak a tényhalmok, szürkülnek, egy­ szerűsödnek – mondjuk: halódnak unalmasra és csöndesre, egyszer­ smind installálódnak át az örökkévalóságba –, s a dolog szellemileg kezd komposztálódni.

A leginkább konfúz adattárnak tűnő térben kétszer egy-egy órát eltöltve sem igen láttam át, mi a cél, mi kuporog az elemzés fókuszában, mi fölött arat diadalt az akarat? Néhány részlet persze felderengett, főként kérdések révén… Még azt megértem, és ha nehezen is, de elfogadom, hogy Lepsényi Imre a 19–20. századi magyar (nemzeti?) ornamentikát, kiváltképp Lechner Ödön és Kós Károly ez irányú munkáit valami rettenetnek érzi és láttatja, azt már viszont kevésbé, miért nem ront rá következetesen mindenkire, aki ebből a gondolatból tovább jutott, vagy eltért bármilyen irányba is. Miért nem aláztatik meg például a gödöllői ornamentalizmus vagy Jaschik Álmos, miért válik Lechner és Kós bűnbakká, a bűn pontos megfogalmazása és a bűntörténet folyamatának felvázolása nélkül? Vagy: miért nem húzódik végig a szó szoros és átvitt értelmében a meandervonal kis horog-, nyilas- és kaszáskeresztekkel pettyezve az anyagon, pedig ha van valami metafizikai az ornamentika és a kollektivizmus történetében, az épp ez a több ezer éven át szét- és összevonagló vonal. Vagy: Hannes Böhringer helyett, mellett, előtt miért nincs egyetlen utalás olyan tömeglélektan-specialisták munkáira, mint Elias Canetti, José Ortega y Gasset, Wance Packard vagy David Riesman?

Lepsényi heroikus szándéka anyagba formálva olyasmivé vált, mint amikor a koncept art ki-, meg-, feltalálva a tautológiát a végletekig hajszolta módszerét, s ennek a következménye az (ebben az esetben) nem túlságosan rokonszenves önreferencialitás lett. Úgy rémlik, egy még meg nem írt könyv kéziratának szétszóródott lapjai röppentek fel a falakra s a néhány tárlóba, azt mindenesetre igazolva, hogy a gondolat és a forma diszharmóniája nem mindig hasznos és rokonszenves.

Kassák Múzeum, Bp. III., Fő tér 1. Nyitva 2015. március 1-jéig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.