A két kurátor (Hans Knoll és Simona Bérešová) még alcímet is biggyesztett a kiállításhoz: A nemzet kora. Ha a címet és az alcímet nézzük, úgy tűnik, hogy két állítás feszül egymásnak; és valóban, a kiállítás két eltérő, politikai/társadalmi és művészi szálat mozgat meg. Az egyik az EU-szkepticizmust felerősítő (vagy abból eredő), a radikális jobboldali pártok által képviselt nacionalista „mámor”, amely egy értékítéleteiben, jövőjében és identitásában igen ingatag társadalmi csoport számára nyújt kapaszkodót – s amely nyílegyenesen vezet a kirekesztéshez és a rasszizmushoz. A művek egyik csoportja erre a problémára reflektál: milyen művészi eszközökkel kritizálhatók, esetleg megújíthatók-e a kisajátított nemzeti szimbólumok? A második műcsoport – lévén, hogy a kiállító művészek közt túlsúlyba kerültek a szlovák és magyar alkotók – egyfajta történelmi távlatba helyezi az eseményeket. Ráadásul a kurátorok azt is fontosnak tartották, hogy (mint a cím esetében is) a komoly munkák mellé/közé olyan művek is ékelődjenek, melyeket inkább a keserédes irónia és humor jellemez.
Jól áttekinthető és befogadható válogatást láthatunk – ellentétben a legutóbb Pécsett bemutatott Privát nacionalizmus kiállítással, amelynek néhány darabja itt is felbukkan. Ilyen Tomáš Rafa majd harmincperces, megrázó videoválogatása a szlovákiai utcákon tüntető/randalírozó újfasisztákról, a falak mögé zárt, döntően romák által lakott lakótömbökről, a helyi magyarok elleni atrocitásokról, vagy az eltérő szempontú, s igen vérmesen képviselt történelemfelfogásról. Ott is szerepelt (ugyan más formában) KissPál Szabolcs Amorous Architecture (magyar címe szerint: Szerelmes Földrajz) című projektje, melyben a budapesti állatkertben lévő Nagy Szikla történetét állította össze. A projekt egyrészt bemutatja, miként módosult az egyik erdélyi hegyre utaló szikla „jelentése” Trianon után (s miként költözött be a korabeli állatkertekben divatos gyakorlatnak megfelelően – mint emberi kuriózum – egy székely család), másrészt több „folyamatábrán” is végigveszi, hová vezetett a történelmi frusztrációra építő revizionizmus. A most egyébként leporellóként látható munkához itt új (vicces) elem társul, egy 2012-ben a budapesti állatkertben talált lelet, egy rovásírással felkarcolt mobilszámról készült fénykép. Ebbe a már látott és ismert kategóriába illeszthetők a többek közt 2011-ben a debreceni Modemben egyéni kiállítást is abszolváló Sorin Tara (másként Tara von Neudorf) művei. Az erdélyi, szász, román és magyar felmenőkkel rendelkező művész vörös és fekete tintával készített rajzai elsősorban talált térképekre vagy oktatási célból készített plakátokra készülnek: az egyiken például egy „Trianon” feliratú vonat döcög a buborékokkal felpuffasztott Nagy-Magyarország térkép alatt.
A kiállítás címét a szlovák Kundy Crew néven futó csoport egyik művéből kölcsönözték. A női gerillaharcosok munkái a nemzeti önképhez tudatosan hozzáláncolt vidéki hagyomány, a folklór vicces átiratai, hiszen a nacionalizmust kifigurázó szövegeik szinte minden esetben keresztszemes hímzéssel készülnek. Ezekben nem csupán a szimbolikus, a valóságban nem létező egyszarvú rajza írja felül és törli el a szimbolikus, (nem) létező nemzet fogalmát, hanem a nemzettel kapcsolatba lépnek más lények is (itt például egy bájos rozmár). Ráadásul a szalonrasszista kitételek („Nekem azokkal a tótokkal valójában semmi bajom”) mellett olyan gyöngyszemeket is olvashatunk, mint a bármely tüntetésen önfeledten ordibálható: „Smash State and masturbate!” Az újra felfedezett folklórt és népviseletet helyezik új kontextusba Jarmila Mitríková és Dávid Demjanovič fényképeken alapuló, fába égetett (gravírozott) képei, melyeken egymás mellé kerülnek a szocialista és a vallásos szimbólumok; az itt látható munkán (Erdei ceremónia, 2012) például ku-klux-klanos csuklyákkal eltakart és népviseletbe öltözött nők álldogálnak egy „szent” barlang bejárata előtt. Véletlen egybeesés is lehet, hogy egy performansz során a páros Ku-Klux-Klan „mezben” lépett fel a White Unikorn Galleryben, nem beszélve a meztelen önarcképekben erős, többször nőnek öltözve pózoló, néha a farkán egy plüssmajommal felbukkanó, néha viszont fényképein egyszarvúként megjelenő bajor Florian Aschkáról. (Sajnos most egy gyanúsan a giccs felé kacsingató, bár talán ironikusnak szánt önfotója szerepel.)
A kiállítás, ha nem is szándékoltan, de rávilágít arra is, hogy egy művész politikai állásfoglalása nem feltétlenül kell, hogy direkt módon megjelenjen a munkáin. Az MMA művészeti térfoglalása ellen sokszor, bár a végeredményt tekintve hiába tüntetők közt ott találhattuk KissPál Szabolcsot és Nemes Csabát is. Míg KissPál konceptuális és művészeti/történeti mélyfúrásokat végez, Nemes hajlamosabb aktuális jelenségekre fókuszálni (lásd a 2006-os eseményeket vagy a romagyilkosságokat feldolgozó videóit). Az itt látható, a közlekedési lámpák színkódjait és elrendezését imitáló, nemzetiszínű kokárdája ugyanolyan erős, mint az Eleven emlékmű tövében, a magyar zászló színeit hordozó kipában üldögélő emlékezőkről készült fotók (Eperjesi Ágnes). Ebben a kontextusban nyer értelmet Horváth Tibor installációja is, a fakerítéssel körülzárt kapa. Nem kell ásó és nagyharang, hogy értsük: nem a halál, hanem a valóság elváló értelmezései választják ketté az országot.
Knoll Galéria, Bp. VI., Liszt Ferenc tér 10., nyitva november 22-ig
