Földényi F. László

„Döglött hal hasa holdfényben”

Hajas Tiborról, a tibeti misztériumok kiállítása kapcsán

  • Földényi F. László
  • 2019. március 14.

Képzőművészet

Hajas Tibor költőként kezdte a pályáját, de, mintegy érezve, hogy nem lesz sok ideje, éle­tét a legtágabban értelmezett művészetre tette fel.

Fasiszta elvtársak című (ma ismét aktuális) verséért 1965-ben, 19 évesen perbe fogták, majd más vádakkal megtetézve több mint egy évre börtönbe csukták. Csoda, hogy később mégis nyilvánosságot kapott: verseit közölni kezdték, majd a Ne mondj le semmiről című antológiában Örkény István mutatta be. „Hiány­érze­té­ből hiányzik a hiány”, írta róla, és éles szemmel konstatálta, hogy Hajas radikalizmusa nem ismer határokat. Egy itt közölt verse így hangzott: „Mire visszatértem, hűlt helyemet találtam.

Rövid élete során végig ezt a hűlt helyet igyekezett be- vagy feltölteni. Az önpusztítást sem tartotta drágának, hogy megtalálja önmagát, és – egy velejéig hazug világban – az legyen, aki. „Minden, ami hamisítható, alkalmas arra, hogy standarddá váljék”, írta, s mindvégig az vezérelte, hogy ne váljék standarddá. Sokat írt (összegyűjtött írásait 2005-ben az Enciklopédia Kiadó jelentette meg), de az írás mellett a 70-es években Erdély Miklós, Szentjóby Tamás vagy Halász Péter mellett a magyar avantgárd egyik legsokoldalúbb alkotója lett. Filmek, fotómunkák, irodalmi alkotások mellett főként a performanszairól lett ismert, amelyek révén világviszonylatban is a kor egyik legradikálisabb alkotója volt.

Az önmegtalálást tűzte ki célként, akár még az önpusztítás kerülő útján is. Akcióinak a szenvedés és az önfeláldozás volt a központi eleme, nem riadva vissza a folyamatos életveszélytől. Ha a performansz az avantgárd giccse (© Erdély Miklós), akkor Hajas a legelszántabban küzdött ez ellen. A performansz műfaját úgy tudta megújítani, hogy a radikális avantgárdot az ősiség kerülő útjára terelte rá. 1980-ban bekövetkezett haláláig Vető János együttműködésével rögzítette az akcióit; az így készült fotósorozatok (Húsfestmény, Felületkínzás, Képkorbácsolás, Tumo stb.) mára a 20. századi magyar művészet kanonikus alkotásai lettek. Halálát követően a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, az Ernst Múzeumban, valamint a Ludwig Múzeumban rendeztek a műveiből retrospektív kiállításokat; 2017-ben a francia kurátor a Velencei Biennálé központi kiállításán mutatta be őket. Most a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban Kelényi Béla kurátor rendezte meg
A köztes lét túloldalán című kiállítást, amely Hajas művészetét a tibeti misztériumok tükrében mutatja be, és ezzel a magyar avantgárd egyik legjelentősebb képviselőjét egy alapvetően nem művészettörténeti kontextusba állítja, hanem a megváltás keresésének egyetemes történeti kontextusába.

 

Két pokol

Indokolt és a kiállítást nézve meggyőző Hajas munkásságának a tibeti misztériumokkal való rokonítása – vagy legalábbis az érintkezési pontok kimutatása. Hajas ugyanis, mint a tibeti misztériumok követői, szintén a saját megváltását kereste, ami számára a világtól való megváltódást is jelentette. „A performer belép saját víziójába – olvasható Hajas ars poeticája a kiállítás bejáratánál. – Onnan visszatekintve minden létező puszta káprázat, hallucináció, alacsony rendű valóság. Minden alacsonyabb létfokon áll, mint amit megélni érdemes. Két túlvilág, két pokol mered egymásra.” Hajas számára mindig is ez jelentette a legnagyobb kihívást: tűnjön el a tárgyi világ, és vele együtt a személyiségnek az a része, amely a „vak, süket, szörnyűséges terror” foglya. A végcél valami olyasmi, amit a tibetiek csö-nek, elvágásnak neveznek: kilépni a káprázat világából, elszakadni a környezettől, az illúzióktól, és végül talán még a testtől is. 1979-ben írt egy levélsorozatot Szövegkáprázat címmel, amelyet Sidpa Bardo alcímmel látott el, ami – a Tibeti halottaskönyv nyomán – arra a hallucinációs állapotra utal, amelyben a halott ember tudata útra kel, hogy újjászülessen. Hajas ebben a szövegfolyamban többek között ezt írta: „túl sok felesleges dolog van az emberi agyban, túl sok hasznavehetetlen mocsok, emlékek, tervek, adatok, tárgyak, nevek; sorra távolítom el őket, ürítem ki magamból, egyre jobban megkönnyebbülök, egyre közelebb kerülök a szabadsághoz”. Kiüríteni az agyat: mi egyéb lenne ez, mint az ész kritikája, a tiszta ész kritikája. Hajas ír is egy szöveget ezzel a címmel, amelynek utolsó mondata: „Más agyat!” A valódi sors eszerint: önmagunkat felülmúlni.

Ungváry Rudolffal 1980-ban folytatott beszélgetésében Hajas lelkesen utalt a kezébe került tibeti könyvekre, amelyek hatására többé csakis az foglalkoztatta, hogy miként lehet leválni a világról. A fő inspiráció persze Hamvas Béla Tibeti misztériumok fordítása volt, amely 1944-ben jelent meg, és amelyet 1975 nyarán Szentjóby Tamás ismertetett meg Hajassal. Hajas a magyar fordítást olvasta, vagy­is korántsem a „tiszta forrásokhoz” nyúlt vissza. Hamvas ugyanis egyáltalán nem az eredeti hiteles források alapján fordította le a könyvet. A kiállítás katalógusában olvasható tanulmányában Kelényi Béla meggyőzően mutatja be, hogy már a fordítás alapjául szolgáló angol kiadás is egy, a teozófia iránt elkötelezett, tibetiül nem tudó szerző, Walter Evans-Wentz kompilációja volt, amit azután Hamvas öncélú módon „szerkesztett” tovább, és igazított a saját nagyon is kelet-európai gyökerekből táplálkozó tradicionalista gondolatvilágához. Vagyis Hajas egy többszörösen „rontott” változat nyomán indult el egy olyan cél felé, amelyhez feltételezése szerint a csö gyakorlata is elvezet. (A kiállítás – Vető Jánosnak köszönhetően – jól dokumentálja Hajas Chöd című performanszát.) Valami hasonló történt Antonin Artaud esetében, aki a múlt század harmincas éveiben a Bali szigetéről Párizsba érkezett színjátszók kapcsán egy gyökeresen új színházelméletet dolgozott ki. Jerzy Grotowski később találóan jegyezte meg, hogy Artaud teljesen félreértette a balinéz színházat, de közben, teszi hozzá, mégis helytálló következtetésekre jutott. Hajas esetében is hasonló termékeny félreértésről lehet szó. Nietzsche kedvenc mondása –„jól hajóztam, mégis zátonyra futottam” – fordítva igaz rá: „rosszul hajóztam, mégis célba értem”.

 

Az életedet akarom

Ha ezt a célt nézzük, vagy még inkább a cél felé vezető utat, akkor ezt a magam részéről, minden látszólagos érintkezés ellenére nem a tibeti misztériumokkal rokonítanám. Sokkal inkább a hatvanas és hetvenes évek ellenkulturális mozgalmaival, amelyekben hasonlóan nagy hangsúlyt kapott a személyiség kioltásának, a kiürülésnek, a világról való leválásnak a vágya. Elegendő John Cage-re gondolni, vagy a beatköltőknek, mindenekelőtt Ginsbergnek és Kerouacnak a buddhizmus iránti elkötelezettségére (The Dharma Bums, 1958), vagy arra, hogy amikor Ad Reinhardt a hatvanas években a fekete négyzeteit festi, ugyancsak a tibeti buddhizmus hatása alatt áll. Önmagáért beszél, hogy Hajas, aki rövid élete alatt amúgy rengeteget írt, csupán két könyvet talál érdemesnek arra, hogy tanulmányszámba menő ismertetést írjon róla. Az egyik Abbie Hoffmann: Revolution for the Hell of It című könyve, amelyből egyetértően idézi Jerry Rubin kijelentését: „Fütyülök arra, egyetértesz velem, vagy sem. Én az életedet akarom.” A másik pedig a tudat kalandját befelé mélyítő meszkalin nagy hívének, Henri Michaux-nak a Nyugodjék lázadásban című könyve, amelyből ezt a mondatot emelte ki: „Nem láttam az embert, aki embernek számít.” S ha már szóba került Michaux, akkor nem lehet említés nélkül hagyni Georges Bataille-t, akiről nem tudni, hogy Hajas ismerte-e, de aki Michaux-nak barátja volt. És bár Hajas Szövegkáprázatának alcíme Sidpa Bardo, a szövegfolyam nekem nem a tibeti misztériumokat juttatja eszembe, nem is a Tibeti halottaskönyv gyakorlatait, hanem sokkal inkább a nagyon is európai Bataille pornografikus szövegeit, A szem történetét, de még inkább a Madame Edwardát. A francia látásmód persze látványosan eltér a magyartól (kelet-európaitól), amelynek, mint egyébként Csáth naplói esetében is, az egyik fő hátulütője az, hogy a személyiség itt úgy igyekszik elveszíteni és fölszámolni magát, hogy ezt eleve nem birtokolta a maga szilárdságában. Egy szuverén francia polgár másként áldozza fel magát, mint az, aki eleve áldozatként kénytelen élni. Bataille írásai úgy dionüszosziak, hogy közben Apollón szelleme sem idegen tőlük. Hajas és Csáth szövegeiről ez korántsem mondható el. Ám ez a szövegekre és írásokra vonatkozik. Hajas fotósorozatait és akcióit ugyanis (Engesztelés, Chöd, Virrasztás) személyes emlékeim alapján ma is jóval letisztultabbnak és ettől felkavaróbbnak látom, mint a szövegeit. Intenzitásukkal és összetettségükkel semmiben nem maradnak el a korabeli európai művészet hasonló irányú törekvéseitől.

 

Magnéziumlobbanás

Az „éneltörlés”, Hajas nagy életprogramja olyan lelkigyakorlat, amelyben az ember nemcsak a világot, hanem önmagát is felszámolja annak érdekében, hogy létrejöjjön valami, amiért még az sem tűnik nagy árnak, ha ő maga semmivé lesz. Aki erre az útra lép, az úgy aktív teremtője az eseményeknek, hogy egy ponttól kezdve el is szenvedi azokat. Önnön énjének ő maga lesz a legfőbb ellenfele. Saját szörnyű indulataival kapcsolatban Hajas elmondta, hogy azok ijesztőek, és félelemmel töltik el – ám éppen ezért elégtételt is érez, hogy „van máris egy ellenfél, amelyhez képest lehet cselekedni”. És itt újra hangsúlyoznám, hogy Hajas életműve éppen emiatt az egyszerre önsorsrontó és önmegtaláló kettőssége miatt a távol-keleti, elsősorban tibeti gyakorlatok mellett legalább ennyire, ha nem még inkább rokonítható a radikális felvilágosodáskritika európai hagyományával. „Nokturnális lénnyé váltam – írja Hajas –, mint egy vakond vagy egy denevér.” És miért? Mert a nappal világa – az ő szavaival: a „szülői vagy társadalmi tanítás, kulturális örökség, ráérős keresgélés, ideológia vagy vallás” – nem ad magyarázatot arra a rejtélyre, amely időnként úgy villan fel a sötétben (vagyis a hétköznapjaink világában), mint egy magnéziumlobbanás, és amely a valódi élet ígéretét tartogatja. „Mindennek meg kell világosodnia”, írja másutt. Amit akár így is le lehet fordítani: a magnéziumlobbanásnak örökké tartóvá kell válnia. (Bódy Gábor 1980-ban készült Psychéjében Hajas az egyik jelenetben a kelleténél jóval több magnéziumot helyezett el maga előtt, és súlyos égési sérüléseket szenvedett. Bódy a jelenetet nem vágta ki a kész filmből.)

A sötétségtől nem a nappal váltja meg az embert, hanem a vakító fény. Ez Hajas számára az igazi felvilágosodás: nem a nappalnak, az észnek, hanem a vakító fénynek és az önmagát felülmúló embernek a kultusza. „Minden” akarok lenni, írta Bataille, és hozzáteszi: éppen azért, mert tudom, hogy ez nem lehetséges. Vagyis a lehetetlent akarom. Hajas művészetének is ez a paradoxon volt az egyik fő energiaforrása. „A húst akarom, a csontot és a vért, a teljességet, a megismerés megszakítatlan utazását; nem szabad semminek feltartania”, olvasható a Szövegkáprázatban. Ez a fajta felvilágosodás az ősiség kerülő útján tart a kitűzött cél felé. A gnosztikusokat érzem Hajas igazi elődeinek; hozzá hasonlóan azok is a saját születésükkel vitatkoztak, a testükkel, az agyvelőjükkel, s ők is bűncselekménynek tartották azt, hogy az ember egyáltalán létezik, ahelyett, hogy egy ember nélküli teremtésre került volna sor. S erről óhatatlanul eszembe jut Sade és Lautréamont is, és Michaux meg Bataille. És persze a félreértett Hamvas és az átértelmezett tibeti misztériumok. Mint Hajas, ezek is valamennyien azt a némaságot keresték, amely ott zúg minden hang mögött.

No és ennek az írásnak a címe? „Döglött hal hasa holdfényben”. Véletlenül bukkantam rá, Hajast olvasva. Azonnal megragadott a ritmusa, a hangzása. Nem győztem ismételgetni magamban. Költészet a javából. Akár Weöres Sándor is írhatta volna, akit Hamvas barátjaként legalább annyira megérintett a Tibeti misztériumok, mint Hajast. S ha arra gondolok, hogy 1970-ben Weöres a Kossuth-díját szétosztotta tíz fiatal avantgárd költő között, akiknek egyike az a Szentjóby Tamás volt, aki öt évvel később Hajast megismertette Hamvas Tibeti misztériumok fordításával, akkor talán nem is olyan légből kapott a Hamvas–Weöres–Hajas-háromszög.

 

A köztes lét túloldalán. Hajas Tibor művészete és a tibeti misztériumok, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, megtekinthető: április 14-ig

Neked ajánljuk