Világvégékkel teli a padlás. Minek is elszégyenlősködni, valóban minden szín és méret kapható: kicsiknek testre szabott kiskilátástalanság, nagyoknak komplett világégés, egyszóval minden, amit szem, száj és fesztiválzsűri csak kívánhat. Igény szerint, hol Székely B. Miklós, hol Will Smith vonul át az elembertelenedett tájon, előbbi megtörten, osztozva a közös zombisorsban, utóbbi peckes testtartással, gépfegyverét szorosan magához ölelve. Fred Kelement nem Ridley Scott, hanem Tarr Béla mutatja be filmjeinek retrospektív vetítése alkalmából, úgyhogy az is sejtheti, aki különösképpen nem tájékozódott a berlini faltól nyugatra szülelett művész múltja felől: jegye alighanem a Székely B.-vonalra szól.
A Tarr-kapcsolatnál
(Kelemen fényképezte például A londoni férfit) és Susan Sontag méltató szavainál (melyeknél jobb ajánlólevél aligha szükséges a magas művészetek ritkás levegőjén) többet mind ez idáig nemigen tudtunk az idén 44 éves, vágni, írni, fényképezni egyaránt nem rest filmrendezőről. Talán még egy titanicos vetítés (második filmje, a Balsors ment a hazai fesztiválon) és Forgách András rá adott (pozitív hangnemű) kritikája járult valamelyest hozzá szerény honi ismertségéhez. A londoni férfi beharangozói és kritikái ugyan rendre említést tettek a "rendezőként is ismert" operatőrről, ezt az odavetett "is"-t azonban, noha a leírt szöveg mélyen hallgat, a legtöbb helyen mintha szemérmesen elhadarták volna. Pedig ha valaki, akkor épp egy Tarr-tanítvány említésekor nem odaillő az idővel való ilyetén visszaélés: aki olyan sokat ad az ólmosan cammogó, belső filmidőre, mint például Kelemen is, attól idegen lehet minden megúszást bátorító félmegoldás. Fred Kelemen egymásra épülő pokoltanulmányaiban súlyos sebességkorlátozás van érvényben. Tegyük fel: a kihelyezett táblák nem egy tegnap még új és még ma is divatos esztétika programpontjainak helytartói, hanem a rendezői önkorlátozás céljából lettek a sarkokra kihelyezve. Nem azért kellettek, hogy jobban kigyönyörködhessük magunkat a képbe terelt emberi és tárgyi roncsokon, hanem azért, hogy fülön csípjük a híresen kamerakerülő időt; azt a sokat emlegetett másikat, amely nem az iparági elvárások, hanem a saját kedve szerint telik. Magasztos célok ezek, és ehhez mérten felettébb veszélyesek, mert könnyűszerrel úgy is maradhatnak: fennkölten és semmitmondóan. Ebben a versenyszámban nincsenek jól csengő második helyezések, noha a világ nagy fesztiváljain érthető okokból a nemes kísérletekre is vannak különdíjak. Kelemen kitartóan pásztázza az alsóbb rétegeket, a talponállók televényét, a kis vagy a kicsinél is kisebbre húzódott egzisztenciák túlélésre játszó technikáit. Csalija a
beépített ember,
a fentebb már említett Balsorsban például egy tangóharmonikás, akit nemcsak pénzzé tehető tehetsége emel ki a zsírosan párolgó, fogatlan tömegből, hanem filmes megbízatása is: ő viszi a hangszert és a rábízott cselekményt. Megfordul magánlakáson, ahol pénzért adja zenei szolgáltatásait, és kocsmai biliárdasztalnál, ahol a vesztesek sorsát kijátszva nyerni mer. A pisztoly azonban, ami a restiből még segített kihátrálni, a vélt menedék küszöbén, az asszonyra rátört ajtón átlépve felesleges halált okoz. Kelemennél a hajléktalanság nem lakáskérdés, hanem lelkiállapot. A zárható ajtók nem védenek, legfeljebb eltakarnak, a magányt rejtik persze, meg az erőviszonyoktól független nyomorokat; azét, aki a gyengébbet a falhoz nyomja, meg azét, aki hagyja, hogy így tegyenek rajta erőszakot. Ebben a leosztásban még mindig a társas kocsmamagány tűnik a legvédettebb életformának, minden, ami két resti közé esik, csak kárt tesz az amúgy sem tetemes emberi tartalékokban. Nem kell messzire menni az életműben, elég, ha eljutunk a 200 perces játékidejével tüntető Frostig, hogy elkezdjen kirajzolódni egy gigantikus kocsmatúra képe, ahol - mint egy Tarr-tempót diktáló számítógépjátékban - a lehető legkevesebb önfeladással kell eljutni a következő asztalig. Vonító kutyák közt, fagyott földeken át, málló falak mentén vezetnek az utak a későbbi (időben mérsékeltebb) alkotásokban is: a rendezői kéz, más dolga nem lévén, mind beljebb ránt a sötétségbe, hogy hajnalra már csak az ütések (mind a kiosztottak, mind a beszedettek) számbavétele meg valami alternatívának csúfolt választási lehetőség (ültödben vagy vánszorogva döglesz meg) maradjon. Cudar világ ez, a szűkölő félelemre adott válaszok leltára, ahol kegyelmet nem osztanak, legfeljebb lélegzetvételnyi pihenőidőt.
Kelemennél folytonosan áznak a falak, pereg a vakolat, vánszorogva telik az idő - öt film után sem érheti vád, hogy engedményt tett volna holmi magasabb komfortfokozatok irányába. A fogalmazás mérhetően bőbeszédűbbé vált, a történetek áramvonalasodtak valamelyest, de az idővel (azzal a másikkal) való meccsezés mindmáig tart, hol kevesebb, hol több sikerrel.
A sötétség fénye - Fred Kelemen filmvilága; Uránia Nemzeti Filmszínház; október 15-19.
