Interjú

„Hiányzik a labor”

Tóth György fotográfus

Képzőművészet

Dokumentaristaként jutott el az aktfotózásig, több mint harminc éve ez a kizárólagos művészi kifejezőeszköze. A 70 éves művészről tavaly jelent meg reprezentatív monográfia, ennek kapcsán beszélgettünk.

Magyar Narancs: Azt nyilatkozta korábban, hogy az akton keresztül tudta „eltolni” a gondolatait a képzőművészet felé. Hogyan?

Tóth György: A hetvenes évektől fényképezek, és körülbelül a nyolcvanas évek közepe-vége felé kezdtem a képzőművészet felé fordulni, mert már nem elégített ki a hagyományos fotózás, az, hogy fogom a gépet és lefényképezem, ami előttem van. Inkább az olyan kreatív megoldások érdekeltek, amelyek fejben dőltek el, és éppen úgy valósultak meg, ahogy elképzeltem. A kompozíciót illetően én is ugyanúgy tekintek a képkockára, ahogy a festő a vásznára, sohasem nagyítanék bele. A festő sem megy munkája elkészültével baltával a vászonnak, hogy kivágja a neki tetsző darabot – én is ehhez tartom magam.

MN: Az a technika, amellyel már vagy harminc éve dolgozik, tudatos választás vagy véletlenül talált rá?

TGY: Lépésről lépésre alakult, és az évek folyamán nagyon sokat változott a végső technikai megoldás. Eleinte például fekete hátteret alkalmaztam, de az igazán érdekes dolgok a fehér háttérrel kezdődtek. Elhatároztam, hogy nagyon leszűkítem a lehetőségeket: legyen a kép fekete-fehér, a tér pedig minél szűkebb és minél puritánabb. Előfordult, hogy volt a modellen valami ékszer, és ez elvitte a képet egy teljesen más irányba. Nagy rekesznyílás mellett nyolc vakuvillanás történik, harminc másodpercen át. Ennyi idő alatt mozgatom be a modellt, irányítom, hogy mit csináljon. De ha megáll egy helyben, akkor is bemozdul, ilyen esetben elmosódott lesz a kép. Tehát olyan, amilyennek elképzeltem.

MN: Úgy tudom, az első ilyen technikával készült kép nem akt volt…

TGY: Egy önarckép volt 1989-ben. Ami az aktot illeti, sokáig egyáltalán nem érdekelt a téma. Az egész úgy indult, hogy a hetvenes évek közepétől tagja voltam a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, és egyszer azt találtuk ki a Fiatalok Művészeti Fesztiváljára, hogy 19. századi stílusú aktfotókat készítünk. Stalter György lakását alakítottuk át műteremmé, és három napig fotóztunk. Az akt műfajáról ezt követően változott meg a véleményem. Utána készítettem külön is 4-5 aktfotót, és akkor még az volt számomra a legfontosabb, hogy a képek ne olyan szépelgők legyenek, mint amilyeneket idehaza megszoktak. Lett is belőle botrány. Az 1983-as Fiatalok Művészeti Fesztiválján állítottam ki ezeket a képeket, ám Fejti György elvtárs, a párt ifjúsági felelőse leszedette. Hozzá kell tennem, hogy ezek a képek még hagyományos módon készültek, ahogy az az 1985-ben készült aktsorozatom is, amelyen egy öreg hölgy látható, akit egy borozóban ismertem meg. Azt azért hozzá kell tennem, hogy Robert Mapplethorpe volt az, aki teljesen ráállított erre a vonalra. Nála láttam ugyanis, hogyan lehet az érzelmeket aktfotóval kifejezni. Igaz, hogy ő főleg férfitesteket fotózott elég brutálisan, de mégis sokkal igazabbnak tűntek ezek a képek, mint az addigiak.

MN: Hogyan választja ki a modelljeit?

TGY: Nem a szépség az elsődleges. A legfontosabb talán az, hogy a modell ne szégyellje, hanem szeresse saját magát. Voltak olyan modelljeim, akik után pörögtek az utcán, de mindez a műteremben nem számított. Volt olyan fotózás, hogy már az elején látszott, hogy nem tudok jó képet csinálni a modellről, de mivel nem akartam megsérteni, inkább dolgoztam vele két órát, kifizettem, a negatívot pedig dobtam a kukába. A jó modellekkel viszont gyakran hosszabb munkakapcsolatba kerülök. Van köztük olyan, akit már 10–15 éve fotózok, a legjobbak szavak nélkül is tudják, hogy mit akarok.

MN: Sohasem emeli fel a hangját?

TGY: Húsz évig dolgoztam a Magyar Televízióban, folyamatosan figyeltem a rendezőket, hogyan kommunikálnak és ezzel milyen hatást váltanak ki. Volt, aki üvöltött, mint a sakál, és látszott, hogy semmire nem megy vele, mások meg mindent elértek az ellenkezőjével. Például Szász János hangját alig lehetett hallani, mégis mindent szinte elsőre megcsináltak a színészei. Az ő „suttogó” módszeréből sokat tanultam. De vannak egészen különös helyzetek is. Például az 1956–2006 című képem egy emlékkönyvbe készült, ott az volt a lényeg, hogy el kellett mesélni egy saját ’56-os történetet, és egy olyan képet kellett készíteni, mely visszahozza ezt az emléket. Az én emlékezetemben – kisgyerekként – az maradt meg, hogy a szomszédnál voltam, és amikor kinéztem az ablakon, jött egy teherautó, tele sebesültekkel. Hat és fél éves voltam ekkor, de az egymás hegyén-hátán fekvő véres, bekötözött testek látványa oly mértékben „beexponálódott”, hogy még a fényekre is emlékszem. Ebből az emlékből készült a kép egy bekötözött félmeztelen nőről, akit a fél akt ellenére is arra kértem, hogy vetkőzzön le teljesen, és tegye szét a lábát. Ráadásul ekkor a stúdióban nemcsak én voltam, hanem egy stáb is, mert az egészet filmre vették. A modell nem értette, hogy miért kérem erre, zavarában félelem ült ki az arcára, pontosan az a kifejezés, amit szerettem volna. Végeredményben ettől vált hitelessé kép, ettől éreztem, hogy megvan, amit akarok.

MN: Nem került ezzel a modell megalázó helyzetbe?

TGY: Utána elmagyaráztam neki is, miért volt erre szükség, amit ő maximálisan megértett. És előtte is tudott arról, hogy aktfotózásról van szó. Természetesen más lenne a helyzet, ha ezzel bármilyen módon visszaéltem volna.

MN: Változtak-e az elmúlt évtizedekben az etikai normák az aktfotózás területén?

TGY: Nálam nem. Az a munkamódszerem, hogy a fotózás előtt egy-másfél órát beszélgetünk arról, hogy milyen képet szeretnék készíteni, amikor pedig elkészült az anyag, közösen döntjük el, melyik tetszik és melyik nem. Csak az a kép kerül nyilvánosságra, amelyet a modell jóváhagyott. Sosem fordult elő, hogy a modell tudta nélkül került falra a kép.

MN: Annak idején a borozói idős hölggyel is ez történt?

TGY: Igen. Ehhez a kezdetektől tartom magam.

MN: Édesapja is fotós volt. Ő is készített aktokat?

TGY: Nem hinném. Ő eleve ritkán fotózott magának, inkább a megélhetés miatt csinálta, munka mellett. Kardos Sándor operatőr édesapjának volt egy, akkoriban elég érdekes fotós vállalkozása. Úgy működött, hogy volt egy vagy két embere, akik felkutatták azokat a családokat, ahol gyerek született, és felajánlották a szolgáltatásukat. Ha sikerült üzletet kötni, akkor apám hétvégén elment, megcsinálta a képeket, s otthon laborált. Úgy hároméves koromtól állandóan ott lábatlankodtam körülötte, teljesen elvarázsolt a fotólabor világa, a különös fények, a semmiből előjövő kép. Később én is nagyon szerettem laborálni. Ez a mai napig megmaradt. Nagyon hiányzik a labor, de a bőröm már nem bírja a vegyszereket.

MN: Hogyan lehetséges, hogy anno nem vették fel a Práter utcai fényképésziskolába?

TGY: Oda akkora protekcióval lehetett csak bekerülni, hogy az én apám kevés volt ahhoz. De pont ez volt a szerencsém. A pályafutásom úgy indult, hogy felkerestem Keleti Évát, aki az Új Tükör képszerkesztője volt a hetvenes években, megmutattam a képeimet, és annyira megtetszettek neki, hogy egyből leközölte azokat. De az is mázli volt, hogy miután letettem a fényképész szakmunkásvizsgát és úgy volt, hogy az Új Tükörhöz kerülök, ez végül nem jött össze, mert közben betöltötték az állást, mire Éva beprotezsált a Magyar Televízióhoz, ahol húsz évig dolgoztam fotósként, főleg színészekről, forgatásokról készítettem képeket.

MN: Nem gondolt arra, hogy kiállítsa ezeket?

TGY: Nem. Különválasztom az alkalmazott fotót és a művészi fotót. Pont azért szerettem a tévénél dolgozni, mert miután elvégeztem a munkámat, hagyták, hogy a saját dolgaimmal foglalkozzak, sőt a sikereimet látva – hogy díjakat kapok, kiállításaim vannak külföldön is – még támogattak is. De a tévés fotóimról nem gondolom, hogy kiállításon, albumban lenne a helyük.

MN: Pedig izgalmas kordokumentumok lehetnek.

TGY: Ez nálam elvi kérdés. Oly­annyira, hogy amikor réges-rég a Dorottya utcai galériában készültem egy kiállításra, és Tátrai Tibor barátom megkeresett, hogy adjak egy szép fotót a lemezborítójukra, akkor a kiállítási anyagból adtam neki egyet, és mivel az a kép így alkalmazott fotóvá vált, nem állítottam ki.

MN: Úgy tudom, hogy leghíresebb képét, az Emesét sem állította ki, pedig 2007-ben rekordösszeget, 1,8 millió forintot fizettek érte egy aukción.

TGY: Az Emese 1995 elején készült, de a Ludwig Múzeumban abban az évben rendezett kiállításomon valamiért mégsem tettem ki. Ugyanekkor Néray Katalin, a Ludwig akkori igazgatója szeretett volna tőlem egy képet a múzeumi gyűjteménybe, és az Emesét választotta, a kép utána komoly nemzetközi karriert futott be, vele hirdették a Ludwig külföldön rendezett csoportos kiállításait. Nem hittem a szememnek, amikor Franciaországban járva „szembejött” velem egy nagy méretű plakáton.

MN: Gondolta volna, hogy ezt fogják a fő művének tartani?

TGY: Azt éreztem, hogy jó kép lett, de a mai napig nem tudom megmondani, hogy miért. Az kétségtelen, hogy a sikeréhez nagyban hozzájárult a 2007-es aukció, a körül nagy felhajtás volt, hiszen kortárs magyar fotográfiáért azelőtt nem fizettek. Mindez azért esett különösen jól, mert mindig azért harcoltam, hogy a fotográfiát a festészettel, grafikával egyenrangú műtárgyként kezeljék, ne csak fotókiállításokon mutassák, hanem kerüljön be a képzőművészeti galériákba, sokkal nagyobb rangot adva neki. Ma már ez nem kérdés, de korábban nem így volt.

Neked ajánljuk