ŐSZMŰVÉSZET - Kiállítás

Hogyan szerettem bele Rövid Jánosba?

Bringológia az Iparművészetiben

Képzőművészet

Drótszamár és fémdömper a világmegváltás rögös országútján. A Kultúrgorilla dizájnműhely bringás kiállításán jártunk.

Az első gondolatom az volt, hogy ha ilyen a kortárs, innovatív, fair trade, öko-, open, okos és szociális, sőt, upcycling dizájn meg az úgynevezett új kézművesség (sic!) és az ezzel hajtott bringaforradalom, akkor nem biztos, hogy a forradalmárok között a helyem. Nézegettem az arctalan bábu fejére tekert csavartlufiszobor-installációt, akarom mondani légzsákbukósisakot, és közben félhangosan a mellettem álló svéd turistának szegeztem egy kérdést arról, hogy a taknyoláskor mintegy óvó isteni kézként a biciklis tarkójára felkúszó virsli ujjú óriástenyér egészen pontosan hogyan is fogja megmenteni a világot. Merthogy a Bringológia című tárlat pont ezt állítja: ha az amúgy is a társadalmi mobilitás és a fenntartható gazdaság hajtóerejévé lett (?) biciklit átdolgozzák a legfrissebb dizájnmozgalmak, nemcsak még menőbb bicikliket és még értelmetlenebb lufibukósisakokat kapunk, hanem egyúttal a városi élet kényelmetlenségei és korunk globális problémái is megoldódnak, feltéve, hogy a felhasználók száma eléri a kritikus tömeget.

Mindez szép és jó, de sajnos nem tudok szabadulni az ünnep­rontó gondolattól: a balesetkor bukósisakká alakuló, pufók gallérként viselhető Hövding biciklis légzsákot soha sem fogjuk viszontlátni tömegével a Critical Mass felvonuláson, de gegnek kétségkívül látványos, és már az is örömteli, hogy egyáltalán vannak – voltak – ilyen felvonulások. A hatvan kiállítási tárgy durván negyedével hasonló gondok vannak: lehet, hogy velem van a baj, de engem még akkor sem csap arcon a bringológiai dizájnforradalom menetszele egy olyan hátizsáktól, amire ráerősíthetjük gördeszkánkat, ha Scumbagnek hívják, ahogy a csomagtartóra erősített mezei sporttáska sem hiszem, hogy „minden városlakó álma.” Viszont a Concrete loves Rubber elnevezésű bugyor már fel is bosszantott: egy gonosz kis tornazsák, ami a magyarázat szerint azért testesíti meg a városi biciklizés szabadságát és a környezettudatos gondolkozást, mert a szürke vászon betonmintázatú, a zsákocska alja meg használt bicikligumiból van. De idáig a kukacoskodó szkepszis.

A kiállítás második felére túljutottam a légzsáksokkon, és a Közlekedési Múzeum őskövületi bringái, az újrahasznosított alkatrészekből készített lámpák, gyerekjátékok, dísztárgyak, bárszékek szép lassan beolajozták urbánus szívem berozsdásodott fogaskerekeit: Ungár Fanni fogasként használható vagány drótszamár­trófeái, Gungl Tibor vashulladékból, biciklialkatrészekből és italosüvegből készített csodálatos asztali lámpái, Gulyás Ferenc szintén levedlett kerékpárelemekből összetákolt gyerekjátékai mind lélegzetelállítóak. Gungl tenyérben éppen elférő fémdömperét nézegetve azonnal elhittem, hogy „minden társadalmi változás elindítója az egyes ember”, sőt azon kaptam magam, hogy azt tervezgetem, vajon hogyan szerezhetnék (készíthetnék?) hasonló dömpert a fiamnak. És akkor ott vannak még a teherbiciklik: sosem hittem volna, hogy ilyen gyengéd érzelmeket fogok táplálni a biciklis áruszállítás iránt, de a kiállított teherbringák, Merényi Dániel „Rövid János” névre hallgató teherhordója, a Cyclomania műhely civil egyesületeket segítő programjának részét képező Gulo2, a szabvány alumíniumcsövekből összetákolt dán Cargo Bike vagy a Szabó Sándor vízvezeték-szerelő mester által a harmincas években fürdőkádak szállítására tervezett és készített egyedi bringa teljesen lenyűgözött. Bár Szabó csináld magad! biciklije felvet egy égető kérdést: vajon miért nem terjedt el szélesebb körben máig a teherbiciklis áruszállítás, ha egyszer jelenleg az európai városi teher­transzport egynegyede lebonyolítható lenne biciklivel, legalábbis a tájékoztató tábla szerint. A teherbicikliket magunk mögött hagyva a tárlat slusszpoénja a Holy Crap-projekt: az alternatív biciklis szemételszállító rendszerben a szelektív gyűjtésért később szolgáltatásokra vagy telefonon lebeszélhető percekre váltható jutalompontokat kapunk.

A kiállítás széttartó, inkább ötletek halmaza, mint egy probléma alapos körüljárása, de ez nem feltétlen baj, főleg, hogy így is kifejezetten haladó szellemiséget képvisel a hazai közegben. A kurátorok, vagyis a Kultúrgorilla dizájnműhely dolga azért sem lehetett könnyű, mert a Bringológia az éppen teljes átépítés alatt álló Közlekedési és a hamarosan felújításra kerülő Iparművészeti Múzeum együttműködéseként jött létre, többek között az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Liget Projekt Budapest támogatásával. Feltételezzük, a hazai múzeumi működési modellek nem könnyen egyeztethetők össze egy piaci alapon működő dizájnmenedzsment vállalkozás prioritásaival – talán ennek lehetett a következménye, hogy két megnyitót is tartottak: egyet a politikusok, például a friss bringaügyi kormánybiztos Révész Máriusz és a sajtó számára, délelőtt. Ide eljöhettek volna a kiállító művészek is, de úgy tudjuk, nem tették. A kurátorok indítványozására aztán tartottak egy esti, teljesen nyilvános megnyitót is, amikor fél áron lehetett megnézni a tárlatot, noha ezt nem hívhatták megnyitónak.

Iparművészeti Múzeum, nyitva november 27-ig

Neked ajánljuk