„Hol áll a kamera?”

Hámos Gusztáv médiaművész

A Semmitől az Egyig címmel nyílt egész életművét prezentáló kiállítás a Mai Manó Házban (benne a Katja Pratschkéval közös alkotásokkal). A Németországban élő és dolgozó művésszel Berlinről, a Sztálin-szoborról és a Szabadság térről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mikor hagytad el Magyarországot és miért?

Hámos Gusztáv: Az első nagyobb érvágás az volt, amikor ’75-ben Szentjóby Tamás, Pór György és Halász Péterék elmentek. El­üldözték őket. Tizenhét évesen mentem le a Marczibányi téri Művelődési Ház filmklubjába, ott ismerkedtem meg Pór Gyurival, rajta keresztül Hajas Tiborral, Vető Jánossal és másokkal is, például Haraszti Mikivel. Érdekes vákuum keletkezett azáltal, hogy ők nem voltak többé itt.

MN: Érdekes? Nem inkább félelmetes?

HG: Félelmetesek az ezt követő események voltak, a másfél éven át tartó rendőrségi zaklatás. Megfélemlítették a közvetlen környezetemet, a szüleimet is, meg azokat, akiktől munkát kaphattam volna.

MN: Miért zaklattak?

HG: Mert ott voltam Haraszti Miklós Darabbér című könyve miatt kitervelt koncepciós perén, ahol még a kirendelt védőügyvéd is azt szorgalmazta, hogy Harasztit elítéljék.

MN: A kiállítás fontos képe az egyik fotóperformance-odat ábrázolja, amikor fiatal fiúként „ráfeszültél” a Sztálin-szobor talapzatának domborművére.

HG: Nem volt már rajta Sztálin, őt már ledöntötték, amikor én egyéves voltam. A képet Sitku Vali készítette 1974-ben. A Felvonulási téren volt az a tribün, amelyről Kádár is integetett. De nekem nem is ez volt a fontos, hanem a mindenütt jelen levő munkásőrök, akiket a Felvonulás május 1-jén című sorozatomon örökítettem meg. Ezek a képek Magyarországon eddig még nem voltak kiállítva.

MN: Máshol igen?

HG: Hollandiában 1977-ben volt egy kiállítás, amelynek Kelet-európai konceptuális fényképezés volt a címe, többek közt Erdély Miklós és Maurer Dóra munkái is láthatók voltak, Beke László szervezésében. Beke jóvoltából készültek azok a kelet-berlini képeim is, amelyeket szintén kiállítottunk most, azokat 1978-ban fotóztam, amikor meghívtak az első privát galériába, Kelet-Berlinbe. Vettem egy csomag képeslapot, és minden egyes képeslap színhelyére elmentem, és mindet körbefényképeztem. Az ötlet alapvetően abból a képeslapból indult ki, amelyen a Brandenburgi kapu előtt olyan sokan állnak, hogy nem lehet látni, hogy mögötte ott a fal.