A kétezres évek közepén darabra kiszámolták, hogy az anyag csaknem egyötödét horvát tárgyak teszik ki - olvasható a kiállítás 72 oldalas, tehát elég részletes és illusztrációkkal is gazdagon ellátott kísérőfüzetében. Kétezres nagyságrendről van tehát szó, ami már komoly befogadási problémát jelentene a látogatónak, ha mindezt kiállították volna. Ráadásul elvileg akár például horvát és egyéb külföldi néprajzi gyűjteményekkel is együtt lehetett volna működni, és akkor létrejött volna - ha már úgyis Horvátország uniós csatlakozása kínálta az ürügyet - egy nagy ívű, reprezentatív tárlat. Csak hát minek? Valóban többet mutat harminc keszkenő, kendő, kötény, ingváll, ujjas, öv vagy harisnya, mint kettő? Aligha. Akik pedig darabról darabra szeretnek elalélni a népi díszítőművészet szépségein - nos, ők talán kevesellik a kiállított anyagot. Mások viszont örvendezhetnek azon, hogy nem arról kell ismereteket szerezniük, miként él - vagy nem él - tovább a népművészet, a népzene, a népszokás a mai Horvátországban. (Megmondhatom: ugyanúgy, ahogy nálunk, helyi szakkörök, egyletek keretei között.)
A Néprajzi Múzeum újabb bemutatóinak a többsége többféle kontextusba is igyekszik belehelyezni a látogatók elé tárt anyagot. Ezúttal az egyik összefüggésrendszer maga a néprajzi gyűjtés és az ennek során és következményeképp kialakult horvát nemzeti önkép, amely viszont nem tekinthető egyértelműen és kizárólagosan horvátnak, hiszen az ország valóban "több mint szomszéd". Évszázadokon át a magyarokkal közös államalakulat része, miközben a horvát népi kultúra a török elől menekülés, a betelepítések nyomán szigeteket alakít ki magának a magyar többségi környezetben. Még a trianoni határok mögött is több, egymástól vállaltan és öntudatosan elkülönülő horvát népcsoport éli az életét és kultúráját, amelynek tradícióit mindmáig igyekeznek ébren tartani nem túl nagy, mintegy 15 ezres lélekszámuk ellenére is. Vagyis a horvát népi kultúra nyomai - újabb szempont - messze kivezetnek az ország határain túlra, a Duna mentéig és a Fertő-tóig, a Balaton déli partvidékéig és persze Szlovákiáig, Ausztriáig.
Nem árt szem előtt tartani, hogy amikor az 1800-as évek második felében elkezdődött a néprajzi gyűjtés, Horvátországról távolról sem lehetett egységes területként beszélni. (Harmadik vonatkoztatási pontja a kiállításnak és a horvát néprajz kezdeteinek: a szétszabdaltság és - akárhogy is nézzük - a bécsi és budapesti gyámkodás.) Viszont a népi kultúrára mint a leendő egységes nemzet múltjának fontos elemére tekintettek. Egyébként a népi díszítő motívumok összegyűjtése és rendszerezése jelentős részben iparművészeti céllal, tehát felhasználhatósági megfontolások alapján történt, nem függetlenül a tengerpart idegenforgalmi értékeinek felismerésével. Ilyen összefüggésben alakította ki gyűjteményét a legjelentősebb tárgygyűjtő, Salamon Berger, aki saját költségére létrehozott egy szövőiskolát, ahol nők százai sajátíthatták el a kiveszőben lévő népi technikákat. A népi ornamentika felhasználásával ruhákat, függönyanyagokat, kendőket, táskákat készítettek, amelyeket aztán Berger nagy nemzetközi kiállításokon mutatott be, és előkelő fürdőhelyeken, divatszalonokban árusított. Bevételeiből - az I. világháború után is - bőkezűen támogatta az állami néprajzi gyűjtést, és egészen 1934-ig ő volt a zágrábi Néprajzi Múzeum igazgatója, majd címzetes igazgatója. (A budapesti anyag tekintélyes része származik az ő gyűjteményéből.)
A kiállítás üdítően elidegenítő módon mélykékre és halványzöldre festett termei közül a második mindezek taglalása után az ország három fő tájegységét mutatja be. A kiemeléses tárgyelrendezés lehetővé teszi, hogy egyenként, külön-külön szemlélhessük az adriai, a dinári és a pannon "kulturális zóna" néhány jellegzetes darabját. Az első esetében például egy széles, faragott, háromlábú karosszéket, amelynek bőkezű arányai mintha itáliai hatást keltenének, ami persze nem túl merész feltevés Isztria és Dalmácia történelmi kapcsolatainak ismeretében. A másodikban a díszes övek, arannyal hímzett lábszárvédők és a különféle - korábban a mindennapokban nélkülözhetetlen, később dísszé alakuló - berakásos fegyverek tűnnek ki. Van itt egy pekva, azaz sütőharang is, amelyet például a sülő kenyér lefedésére használtak, de mintha egyenesen a közel-keleti és észak-afrikai kulináris kapcsolódásokra (tazsin) utalna vissza. A horvát népi zenei világot, amelyre több különleges hangszer is utal, sem a helyben hallgatható hanganyagnak, sem a különféle helyi hangszerek és előadásmódok szorgalmi feladatként vállalt tanulmányozásának nem sikerül meghitté tennie a mai fül számára. Annál vonzóbbak a hímzések élénk, vidám, tarka és játékos mintái - ez már a pannon övezet -, amelyek elmúlt pécsi vásárokon árult sokác ingek kínálatára utalnak távolról.
És ez sem véletlen, hiszen az utolsó terem már a mai magyar területen élő horvátok népi kultúrájából villant föl elemeket, teljesen összezavarva a látogatót, aki csak annyit ért meg a népcsoportok kavalkádjából, hogy az elnevezések - amelyeket ki szégyell és elutasít, ki viszont büszkén vállal - is változtak, illetve ugyanaz a név eltérő gyökerű népcsoportokra is utalhat. Így az egyes - néhány településre kiterjedő - vidékeken, illetve zárványokban a sokácok mellett grádistyei (vagyis burgenlandi, tehát várvidéki) horvátok, bunyevácok, rácok, dalmátok, Dráva és Mura menti horvátok, sőt tótok (!) őrzik büszkén a sajátosságaikat. Ezeket húsvéti tojások és festett almák, párnahéjak, terítők, és egy vidám menyasszonyi láda illusztrálja, nem is szólva egy "lakodalmi alakoskodó" tökhéj álarcáról: bárki elhinné, hogy mondjuk "ceániából került a gyűjteménybe, pedig csak a Dráva mellől, 'rtilosról.
Néprajzi Múzeum, nyitva: 2014. március 23-ig
