Képzőművészet

Van egy jelenet Sidney Lumet 1976-os Hálózat című filmjében. Meg van egy Martin Ritt három évvel későbbi, Norma Rae című filmjében is. A kettőnek elsőre semmi köze egymáshoz, mégis tök egyformák, és ugyanazt is jelentik, ám egy távolabbi értelmezési térben a különbségeik mégis perdöntővé válnak. Ritt filmjében Sally Field (a címszereplő) öntudatos szövőgyári munkásnőként érdekei újabb durva megsértése után abbahagyja a munkát, s mielőtt kihajítanák az üzemcsarnokból, mivel a gépek zaját túlharsogni képtelenség, hirtelen csupa ákombákom nagybetűkkel valami kartonlapra firkant egy szót (UNION), és a feje fölé tartja. Mindenki odanéz, néz, néz, szünet, szünet, zakatolás, aztán leáll egy szövőgép. Majd a második. A harmadik, az ötödik és a kilencedik. Végül néma csend lesz a pokoli zaj helyén. Minden valamirevaló amerikai filmben van egy ilyen jelenet, nem biztos, hogy éppen e koreográfia szerint, de ugyanezzel az eredménnyel, amikor egy pillanatra bekövetkezik az az állapot, amiért érdemes volt. Megszületni, küzdeni eddig stb. Megindító jelenetek, a magas professzionális tudás kicsinységükben is különös ismertetőjelei. A Hálózatban Lumet meg is csinálja, meg el is játszik vele, amikor elcsapott tévésztárja (Peter Finch) először kiáltja világgá a dobozban, hogy "I'm as mad as hell, and I'm not going to take this anymore!". S arra biztat mindenkit, hogy lépjen az ablakához, és üvöltse ő is. Főnöke és aggódó barátja (William Holden) nézi a tévét családja körében, amikor a buzdítás hallatán tinédzserkorú lánya felugrik, rohanna az ablakhoz. Holden megijed, csak nem ő is ordítani akar? Csak arra kíváncsi, hogy hányan ordítanak, végül együtt lógnak az ablakban, amikor a szembenső ház tűzlépcsőjére kilép egy alak. Aztán kilép mellé a felesége is. Aztán a harmadikon kinyílik egy ablak. Majd a mellette lévő. Kisvártatva százak üvöltenek, mint a fába szorult férgek. Emberek, akiket megérintett egy másik szerencsétlen szava.

Építészeti projektek bemutatása manapság többnyire az ügylet valamelyik résztvevőjének pocskondiázásába torkollik. A külterületekről a belváros felé nyomuló külföldi áruházlánc produkciója kiváltképp ritkán kerül a dicsőségtáblára. A Tűzoltó utcai ALDI áruház azonban több szempontból is rácáfol a makacs sztereotípiára, mely szerint a profitorientált gondolkodás és a minőségi építészet egymás ellenlábasai.

Kiterjesztett valóság, mozgásvezérelt irányítás, érintésérzékeny vezérlés, digitális térélmény. Az utóbbi évek szórakoztatóipari fejleményeinek kulcsfogalmai. Mire számíthatunk a jövőben, és milyen következményekkel jár a gesztusalapú vezérlés megjelenése?

Március 21-e 1966 óta a faji megkülönböztetés, az apartheid elleni küzdelem világnapja. A brit követség és a British Council ehhez kapcsolódó, Emberi Jogi Filmnapnak nevezett programja négy új filmet mutat be a Toldi moziban, március 18-án: három dokut és egy tévédrámát.

Az idei fesztivál már tavaly elkezdődött - nem az előkészületek időben logikusan a múlt évre eső munkálataira gondolunk, hanem egy gesztusra. December 6-án a szervezők bejelentették, hogy meghívják a zsűribe Dzsafar Panahit, a hazájában üldözött iráni rendezőt, aki a 2006-os fesztiválon Pályán kívül című filmjével a zsűri nagydíját nyerte, azaz Ezüst Medvét (azt, amit az idén Tarr Béla). Világos üzenet volt:

A Szépművészeti Múzeum bővítéséről 2007-ben döntött a kormány: ekkor nyert el a célra 3,3 milliárd forintnyi uniós pénzt a múzeum. Sok hányattatás után a terv a múlt héten temetődött el végképp.

Az idén február 10-20. között zajló berlini filmfesztivál amellett, hogy világraszóló parádé francia és amerikai sztárokkal, kétségkívül a német film legnagyobb seregszemléje is. Két fontos szekciója (Perspektive deutsches Kino, German Cinema) kitűnő alkalmat biztosít az előző év termésének áttekintésére, s hű képet ad a német film aktuális állapotáról. Sárossi Bogáta

A Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány megszüntetésével nem csak a művészek nyugdíjkifizetése vált kérdésessé; azt sem tudni, hogy mihez kezd majd az egyelőre ismeretlen jogutód az alapítvány tekintélyes vagyonával.

A kaszinóknak valamiért igen rossz a píárjuk - a magyar polgárok többségében sötét bűnbarlangok képét hívják elő. Nem kivétel a Hajógyári-szigeten tervezett beruházás sem, amelyről azonban urbanisztikai szempontból is érdemes megemlékezni.

A Műcsarnok tulajdonosa, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. az óév utolsó napjaiban érvénytelennek minősítette az intézmény ügyvezető igazgatói posztjára kiírt pályázatot, mert egyik pályázat sem felelt meg Szőcs Géza ízlésének. A kulturális államtitkárnak nem ez lesz az utolsó ügye a Műcsarnokkal.

A kelet-európai művészeti színtér gyakran visszasírja a kilencvenes éveknek azt a "kegyelmi" állapotát, amikor a vasfüggöny mögül feltáruló egzotikuma iránt fogékony Nyugat kitüntette a figyelmével. A figyelem azonban nem tartott sokáig, Kelet nem volt eléggé keleten, nem annyira, mint mondjuk Kína, Tajvan vagy India, és a Nyugat perspektívájából ahhoz sem bizonyult elég ügyesnek, hogy a posztkolonialista teóriákkal elsajátítsa a szabadság nyelvét. A globális művészet vélt vagy valós demokratikus színterén, a biennálék megakiállításain a Kelet nem művészetének nyelvi különbözőségével, hanem inkább infrastrukturális elmaradottságával tűnik ki, az pedig kevésnek bizonyul a különösség iránti érdeklődés fenntartásához. Mostanra az a helyzet alakult ki, hogy miközben a centrum kontra periféria problematikáról mint valami obszcén viccről jó társaságban hallgatni illik, Kelet-Közép-Európa magára maradt a Nyugat iránti maradandóan kínzó, modernista nosztalgiájával, és azzal a látszattal, mintha önmagában is kiválóan boldogulna.

Szinte minden évben 10-25 fiatal színész szerez diplomát a budapesti és a kaposvári egyetemen, de alig harmaduk kap szerződést egy éven belül. A többiek éhbérért játszanak - Pesten, vidéken, vagy akár saját produkciókban. Az egyetemek vezetői mégis úgy gondolják: nem tehetik meg, hogy kevesebb színészt képezzenek.

"A kislányommal karácsonykor éppen a Stuart Little kisegeret néztük a tévében, s egyszer csak megláttam. Ott volt a tévében, ott a filmen! Először el sem hittem. Az Alvó nő fekete vázával, Berény Róbert festménye, amit már olyan régóta kerestem" - meséli Barki Gergely művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet munkatársa, Berény Róbert életművének elszánt és tevékeny kutatója. Mi meg hisszük is, meg nem is. "Felvettem a kapcsolatot a film forgalmazóival, akik tudtak a képről, de nem volt a produkció nyilvántartásában, így nem találták. Sorba jöttek az e-mailek, mindenki emlékezett a képre - még a rendező is írt -, de senki nem tudta, hol van. Úgy gondoltam, itt a vége a történetnek, kész, ennyi. A fene egye meg, végre fölbukkant, és akkor kiderül, hogy elveszett megint."

Bár elég sok német nyelvű könyvet fordítottam, szerzőikkel személyesen még soha nem nyílt alkalmam találkozni, mivel szinte mindegyikük (Adorno, Doderer, E. T. A. Hoffmann, Musil, Robert Walser) már régen meghalt. Ezért is vártam kíváncsian a találkozást Natascha Kampuschsal, másrészt, ha belegondolok, félig-meddig halott szerző ő is, hiszen a fogsága 3096 napját bemutató könyvben egy túlélő beszél, a síron túlról mintegy. Vagy: újjászületése kapujából. És ez az eldöntetlenség adja a könyv egyik legfőbb feszültségforrását. Meg hát valóban érdekelt, hogyan fest mostani állapotában az az ember, akinek története egyike a leginkább fantasztikusnak, amit életemben olvastam - egészen Hoffmann vagy Kleist vadromantikus tollára méltó rejtély.