A legutóbb, 2009-ben kiadott, az általánosnál abban az évben jóval nagyobb számú, 42 darab színészdiploma tulajdonosai közül összesen tizennégynek van évados szerződése valamilyen színháznál. (Igaz, nem mind a negyvenketten államvizsgáztak ekkor: a nyelvvizsga hiánya miatt van, hogy formálisan csak később kaphatnak diplomát a színészek is.) A többiek is játszanak: vagy eseti szerződésekkel egy társulatban, vagy valamilyen - többnyire bizonytalan helyzetű - alternatív formációban. "Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek sokan hiszik, bár kétségkívül rosszabb, mint húsz-harminc éve, amikor mindenkinek jutott hely, mert a főiskola után két évet mindenkinek kötelezően egy vidéki színháznál kellett töltenie - véli Ascher Tamás, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) rektora. - A kaposvári egyetem színész szakának piacra lépésével jelentősen nőtt a kínálat, felelőtlenségnek is érzem, hogy olyan sok hallgatót felvesznek, miközben több vidéki színház megelégszik a kevésbé képzett, csak stúdiót végzett színészekkel is (róluk lásd a keretest - a szerk.). Mégsem tehetjük meg, hogy ne indítsunk minden évben új színészosztályt: nem maradhat ki egy nemzedék sem - a tehetségek kiválasztódását nem lehet felfüggeszteni egy évre csak azért, mert éppen telve van minden hely." Csáki Judit, lapunk állandó szerzője, a Kaposvári Egyetem Színházi Tanszékének vezetője is úgy gondolja, szükség van a két képzésre: "Mindkét helynek, Pestnek és Kaposvárnak is jót tesz a konkurencia - még ha az esélyek a tartalomtól függetlenül nem egyenlők is."
A fiatal színészek állástalanságának (és pénztelenségének) problémájára a 2008-ban végzett két SZFE-s osztály hívta fel a figyelmet: mind a zenés színész, mind a prózai színész osztály tagjai közül olyan kevesen kaptak állandó játéklehetőséget, hogy előbbiek megalapították a HOPPartot, az utóbbi osztály egy része pedig a KoMa Társulatot.
Rászorulók
Az egyedi helyzetre felfigyelt Hegedűs D. Géza, a MASZK elnöke is, és különböző forrásokból - a színházi mecenatúrára "szakosodott" Polgár Krisztina Emlékalaptól, a TEVA gyógyszergyártó cégtől és az Előadó-művészeti Jogdíjalapból - összeszedett egy jelentős összeget (tavalyig évi 32, idén már csak 20,4 millió forintot), amelyet egy az egyben a pályakezdő színészek megsegítésére fordít - még akkor is, ha közben a MASZK működésére szinte semmi sem marad. Így a színészek a diploma utáni és igény esetén még a következő évben is kérhetnek (rászorultságtól függően) havi 25 vagy 50 ezer forintos ösztöndíjat. "Azt szeretnénk, hogy legalább arra legyen mindenkinek lehetősége, hogy bemutatkozzon - ne ezen múljon, hogy valakinek nem ajánlanak munkát" - mondja Lampl Lajos, a MASZK ügyvezető titkára. Jelenleg összesen negyvennyolcan szorulnak rá a segélyre: egy részük alternatív társulatnál vagy akár az osztálytársakkal alapított formációban dolgozik, és az adott fellépések bevételeiből él - ha van egyáltalán lehetőségük fellépni; mások fellépti díjat kapnak, ami átlagosan 10 ezer forint körül mozog (persze van példa háromezer és 35 ezer forintos bérre is), megint mások pedig állásban vannak ugyan, de például hatórás munkaviszonyban, 97 ezer forintos havi fizetéssel. (Egy közalkalmazottként foglalkoztatott színész nagyjából 100 ezer forintot kap kézhez, de más konstrukcióban akár 200, 250 ezer forintos fizetést is kaphat a pályakezdő színészek egy szerencsés, de igen kis hányada. Mindehhez jön még az egyösszegű, nem túl magas próbapénz.) Jövőre a Polgár Krisztina Emlékalap az eddig a MASZK segítségével kiosztott segélyek helyett másba (tantermi színházi előadások továbbjátszásának támogatásába) fekteti a pénzét - így ha nem lesz kevesebb rászoruló, muszáj lesz csökkenteni az apanázst.
A HOPParthoz és a KoMához hasonló kezdeményezéseket egyébként - annak ellenére, hogy biztos jövedelmet a legkevésbé sem hoznak - mindenki remek ötletnek tartja. Nem is csoda, hiszen az azóta eltelt két és fél év alatt a tizenháromból már csak egyetlen embernek nincsen kifejezetten jó állása vagy legalábbis rendszeres munkaalkalma. Hasonló eredményről számol be Csémy Balázs is, aki egyetemi osztálytársával, Réti Adriennel - Pelsőczy Réka rendezésében - ráérő idejében idén év elején megcsinálta a Kicsi nyuszi hopp hopp című előadást: a Vidor Fesztiválon nyert díj után Csémyt megkereste két szappanopera is egy-egy ajánlattal (igaz, ő addigra már állandó szerződést kapott Kecskeméten). Hasonló lehetőséget jelenthetnének a minden színész számára kötelező vizsgák is, amelyek révén az igazgatók, rendezők színészt választhatnának maguknak. Csakhogy "azok a színházi vezetők, akik nem tanítanak az egyetemen, újabban noszogatásra is alig-alig jönnek el a vizsgákra; ezért - a Polgár Krisztina Emlékalap támogatásával - minden évben fizetünk egy igazgatókból álló zsűrit. 'k megnézik a vizsgákat, és a legjobbnak választottnak lehetőséget biztosítunk a továbbjátszásra" - számol be Ascher.
A jó színész és a színházigazgató találkozása viszont még mindig nem garancia semmire; ahogy Máté Gábor - aki februártól veszi át a fővárosi Katona József Színház vezetését - fogalmaz, "nem a statisztikák miatt veszünk fel fiatalokat, hanem mert a darabok szerepei megmutatják a hiányukat. Utoljára 2008-ban tudtuk szerződtetni Tenki Rékát és Dankó Istvánt; van a társulatnak egy olyan létszáma, ami fölött már nem gondolható végig felelősséggel a foglalkoztatottság. Megesett már, hogy valakinek nagyra tartottuk a tehetségét, de nem láttuk biztosítottnak a szerepekkel való ellátottságát. Úgy éreztük, ha felvennénk, nem fejlődne eleget a színházban."
"Mindig törekedtem arra, hogy évente sikerüljön a színházhoz kötnöm egy-két pályakezdőt, persze csak azokat, akikre tényleg szükség volt. Úgy lehet jól társulatot építeni, ha mindig újabb és újabb fiatalokat hív az ember, mert akkor azok, akik öt éve voltak fiatalok, ezáltal bekerülnek a fiatal középkorúak, az érett színészek mezőnyébe, és így nem fordul elő, ami egy bebetonozott társulatnál: hipp-hopp negyvenéves lesz valaki, és még mindig ő játssza Rómeót" - magyarázza Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Színház igazgatója, aki szerint a legfőbb veszély a pályakezdő színészek számára az, ha az őket szerződtető igazgató nem gondolkodik felelősséggel a sorsukról. Csáki Judit is hasonlóan látja: "A bajt nem a fiatal színészek száma okozza, mert ennyien elférnének a színházaknál: a probléma az, hogy sok igazgató nem társulatépítésben gondolkodik, nem hoz létre egy olyan magot a fiatal színészekből, ami köré építkezni lehetne."
Mindenképp Pesten
Noha Csémy Balázs elmondása szerint igencsak ritka, hogy a színészhallgatók nemet mondanának valamelyik színházigazgató ajánlatára, azért a legtöbbször nagyon is jól körvonalazottak a vágyaik arról, hol szeretnének elhelyezkedni. "A Színművészeti Egyetemen elterjedt gondolat, hogy mindenképpen Pesten kell maradni - mindegy, hol, de Pesten. Itt van a lakásunk, itt vannak a barátaink, itt játszanak azok a színészek, akiket szeretünk, akik esetleg a példaképeink, az intenzív egyetemi munka miatt sajnos csak az itteni színházakat ismerjük - a vidékkel szemben pedig van egy félelem az ismeretlentől" - mondja a 2009-ben végzett Csémy, aki egyébként egyetlenegy olyan színészhallgatót ismert, aki direkt vidékre szeretett volna szerződni. A helyzet Kaposváron is hasonló, még ha az ottani hallgatóknak általában nincs is Pesten lakásuk: "Természetesen mindenki a Katonába és a Nemzetibe szeretne szerződni - ugyanakkor szívesebben mennek vidékre, mint bizonyos pesti színházakba" - fogalmaz Csáki Judit.
"Pesten több lehetőség van arra, hogy a színész más médiumokban is dolgozzon: szinkronban, alternatív társulatokban - mondja Csizmadia Tibor. - Ebből a szempontból érthető, hogy Pest vonzóbb; így vidéken a pályájuk szempontjából meghatározó, értelmes munkát, pályaképet kell felmutatni a fiatal színészeknek." Bizonyos szempontból viszont kifejezetten előnyös lehet, ha egy színész vidéken kezdi a pályáját: a vidéki színházakra jellemző nagyobb műfajgazdagság, a több bemutató és így több játéklehetőség, a sokféleség természetesen mind jót tesz az első években. "Én elméletben annak a híve vagyok, hogy mindenki menjen először vidékre - gyakorlatban viszont nekünk is kellenek a fiatalok" - summáz Máté Gábor. Az ellenérzései ellenére is Kecskemétre szegődő Csémy sem borúlátó: "Az első pillanatban lehet, hogy kudarcnak érezzük a vidéki elhelyezkedést, de ez azonnal elmúlik, amint próbálni kezdünk - én is olyan szerepeket kaptam, amiket pesti pályakezdőként esélyem sem lett volna eljátszani. Aki tényleg színész akar lenni, annak mindegy, hogy hol van, ha játszhat."
A gyakorlatban persze a friss diplomások vágyai az utolsó helyen szerepelnek azon tényezők közt, amelyek az elhelyezkedést befolyásolják. Ilyen például a megtekintett vizsgákon kívül a mester-tanítvány viszony is: "Egy-egy osztály növendékei természetesen az osztályfőnökükkel kerülnek a legszorosabb kapcsolatba, esetleg valamelyik meghívott tanár művészi ízlése válik számukra meghatározóvá - gyakran egészen eltérő stílusú rendezőket hívnak vendégtanárnak az osztályfőnökök -, nyilvánvalóan a legtöbben oda szerződnének, ahol az őket leginkább inspiráló tanár dolgozik" - véli Ascher Tamás. És természetesen a tanárok is azokat a színészeket hívják a legszívesebben, akiket már megismertek. "A Katona új színészei nyilván Máté Gábor osztályából fognak kikerülni - ha esetleg nálunk, a Mohácsi-osztályban van egy jobb gyerek, akkor sincs esélye odakerülni - mondja Csáki Judit. - Kaposvár egyébként is nehezebb helyzetben van, hiszen például Zsótér Sándor bármikor átsétálhat a Vas utcába, és rendezhet egy vizsgát, míg én hiába kérném, hogy utazzon ide egy két hónapos próbafolyamatra, nem tudná elvállalni. De nem vagyunk nagyon nagy hátrányban Pesttel szemben: kevesebb gyerekünk van, mint ahány gyakorlati lehetőséget biztosító színház, s a vizsgaelőadásokat minden hónapban megmutatjuk a pesti közönségnek is. Lehet, hogy több idő, amíg az itt végzett színészek odaverekszik magukat, ahová valóban valók, de egy olyan szakmában, ami harminc-negyven évig tart, ez is kevés idő."
A bajok akkor sem múlnak el rögtön, ha a színészt felvették valahová, és a fellépti díja nem háromezer forint. Abban mindenki egyetért, hogy dilettáns rendezővel, vezetéssel kínszenvedés és egy pályakezdő számára veszélyes is dolgozni, de a beilleszkedés a társulatba sem mindig problémamentes. "Az egyetem után nagyon csökken a leterheltség, hiszen ott éjjel-nappal dolgoztak - ha valakinek csak egy-két szerepe van egy évben, akkor úgy érzi, hogy nem csinál semmit, és ez elégedetlenséget szül, frusztráltságot okoz - magyarázza Máté Gábor. - De a színész alaptermészete egyébként is az elégedetlenség, még azok közt is, akik jól foglalkoztatottak."
Aki pedig nem kap ajánlatot, az előtt is több út áll. Főleg zenés produkciók esetében egyre gyakoribbak a castingok - ilyen szerepeket még jobban el is tud vállalni, aki nincs állandóan lekötve. Aztán ott vannak a reklámszereplések, amelyek egyre kevésbé jelentenek morális válságot a színészek számára; és el lehet menni tévésorozatokba is - bár Csémy Balázs szerint ez csak akkor jön szóba, ha más lehetőség éppen nincsen. "És vannak egészen szomorú pénzkereseti lehetőségek is - teszi hozzá Ascher. - Van például, aki elmegy temetésekre, lakodalmakra vagy más alkalmakra szavalni. És fájdalmas, de megesik, hogy valamelyik volt tanítványomat egy-egy politikai gyűlésen látom szavalni. Igaz, itt már nem a pénzkeresetről van szó."
Színész kettő
Ma Magyarországon bárki indíthat színészképzést, aki rendelkezik színészi mesterdiplomával, na meg krétával, táblával és egyebekkel. Az ilyen stúdiók közül 11 akkreditált, azaz ennyi iskolának van önálló vizsgáztatási joga, amellyel a színész II. besorolású OKJ-bizonyítványt lehet megszerezni. Az ilyen tanodákon kívül sok színháznak saját stúdiója van, amelyek az egyetemi oldal képviselői szerint annyival jobbak a többinél, hogy folyamatos gyakorlati lehetőséget biztosítanak az anyaszínházban. "Próbáltuk elérni, hogy az óriási túlképzést enyhítendő ezekben az iskolákban folyhasson ugyan képzés, de a diákok ne kaphassanak papírt arról, hogy színészek, mert hiába színész II. a besorolás, azt a legtöbb igazgató már nem tartja számon; de óriási volt a felháborodás az intézményekben" - emlékszik vissza Lampl Lajos, a MASZK ügyvezető titkára.
"Hozzánk alapvetően azok jönnek, akik jelentkeztek a két színi egyetemre, de nem vették fel őket; évente a 36-ból 5-6 olyan van, aki oda nem is jelentkezett. A legtöbben a képzés közben is megpróbálkoznak újra a felvételi-vel - mondja Keserű Imre, a Keleti István Művészeti Iskola (KIMI) tanára. - Akik eljutnak az oklevélig (egy részüket fölveszik az egyetemekre, másik részük egy-két év után lemorzsolódik), azok általában vidéki színházaknál vagy alternatív társulatoknál kapnak lehetőséget. De abban a három színházban, amelynek stúdiójával szorosan együttműködünk (Bárka, Kolibri, Új Színház) jó páran kapnak nagyobb szerepeket is. A kolibris osztályunkban végzett bábosok pedig a többieknél jobb helyzetben vannak." Keserű hozzáteszi: stúdiósoknak az "igazán jó" színházakba lényegében csak akkor van esélyük elhelyezkedni, ha közben elvégzik az egyetemet is.
"Nem lehet általánosítani: bekerül az egyetemre is egy-egy kevésbé tehetséges vagy kevésbé teherbíró hallgató, és vannak olyanok, akik nem kerülnek be, de van érzékük a színjátszáshoz - ecseteli Csizmadia Tibor. - De az egyetemen négy-öt év alatt mindenki megtanulja, hogyan kell próbálni, mik a saját lehetőségei, hogyan tud a partnerekkel kommunikálni - ráadásul mindezt védett körülmények között."
