Az irodalmi Nobel-díj odaítélése mindig kisebbfajta vitát ébreszt a díjazott érdemeiről, a bizottság elfogulatlanságáról és motívumairól. Ezúttal sem maradtak el a távolságtartó, sőt elégedetlen megjegyzések, azt viszont senki sem állíthatta, hogy Jorge Mario Pedro Vargas Llosa a kváziismeretlenség homályából bukkant volna elő. Latin-Amerika hatvanas-hetvenes évekbeli nagy irodalmi felfutásának az egyik pillére ő, kéttucatnyi (szinte kivétel nélkül magyarul is megjelent) regénye közül kettőt-hármat - nem ugyanazokat - minden kritikusa nagy műnek tart. Hosszú évek óta Nobel-díj-várományosnak számít még akkor is, ha az utóbbi két évtized munkái közül inkább csak a dominikai Trujillo-diktatúra környezetébe helyezett A kecske ünnepét övezte majdnem egyértelműen kedvező kritikai fogadtatás. Egyes bírálói viszont megrótták, mondván, hogy hiányzik a könyvből a kellőképpen határozott és elkötelezett erkölcsi és politikai állásfoglalás.
*
Pedig Vargas Llosa elkötelezett író, csak éppen nem egészen abban az értelemben, ahogyan ez a kifejezés világszerte használatos. Az elkötelezett művész ugyanis a megszokott nyugati szóhasználatban baloldali értékek mentén lázad a fennálló rendszerek visszásságai ellen, amilyenekbe Latin-Amerikában aztán tényleg lépten-nyomon bele lehet ütközni, és még inkább bele lehetett a hatvanas-hetvenes évek diktatúrái és csődtömegei, a rettenetes társadalmi különbségek, a bennszülött lakosság elnyomott, kiszolgáltatott helyzete közepette, amikor gerillamozgalmak és velük szemben szerveződő halálbrigádok grasszáltak nemcsak az őserdőben, de a városokban is. A friss Nobel-díjas ennél tágabb értelemben, inkább az igazság keresése mellett köteleződött el, és amikor ezen az úton haladva (nem a, hanem egy) másik politikai térfélre került át, ezt korábbi harcostársai nehezen emésztették meg.
Jó példa erre az Uchuraccayban lezajlott mészárlás ügye. 1983-ban nyolc oda látogató újságírót mészároltak le az Andok perui fennsíkján fekvő településen, és az államfő az eset felderítésére kirendelt bizottság vezetésére az akkor már bőven nemzetközi hírű író-újságírót kérte fel. A vizsgálat azt állapította meg - szemben a fővárosi baloldali értelmiség gyanújával -, hogy a gyilkosságokat nem rendőrök vagy szélsőjobbos fegveresek követték el, hanem helyi lakosok, mégpedig azért, mert a Fényes Ösvény maoista fegyveres mozgalom tagjainak nézték a riportereket, amely mozgalom korábban vérfürdőt rendezett a környéken. Vargas Llosa részben a helyi, bennszülött lakosság "másságával" magyarázta - bírálói szerint egyfajta paternalista, civilizatorikus attitűddel - a történteket, a perui demokrácia törékenységét hangsúlyozva a jobb- és baloldali diktatórikus törekvésekkel szemben. Emiatt egykori eszmetársai valósággal kiátkozták. Nem lehet kizárni, hogy ez is oka volt további "jobbra tolódásának", amely a thatcherizmus iránti elköteleződésében csúcsosodott ki. Az efféle politikai címkézés, szépíróról lévén szó, akár képtelen megállapításnak is tekinthető - nem így az ő esetében.
Vargas Llosa ugyanis - miután éveket töltött Madridban, majd Párizsban, ekkor már megosztotta az idejét a külföld és Peru között - a nyolcvanas években bekapcsolódott egy liberális párt, a Szabadság Mozgalom megalapításába, amelynek az államfőjelöltje lett. A perui gazdaság akkoriban a teljes összeomlásban fuldoklott, mérhetetlen inflációval és nyomorral, és egy ideig úgy tűnt, hogy az írónak komoly esélyei vannak a győzelemre az elnökválasztáson. Az első időkben hatalmas tömegek lelkesedtek a beszédein, ő azonban A hal a vízben (El pez en el agua) című, magyarul nem olvasható emlékirataiban elmondja, hogy kezdettől idegenül érezte magát a kampánycirkusz zajos, széles gesztusú közegében. Nem is beszélve arról, hogy minden populizmustól mentes nézetei még akkor sem hozhatták volna meg számára a végső sikert, ha nem a mindaddig teljesen ismeretlen, viszont a nagy szavakat ügyesen kevés konkrétummal ötvöző Alberto Fujimori az ellenfele, aki az első fordulóban kisebb mértékben, a második fordulóban viszont nagyon legyőzte az írót, hogy aztán hivatalba kerülve ugyanazt a gazdasági sokkterápiát alkalmazza, amit Vargas Llosa javasolt. Valóban, szinte mulatságos elképzelni a jelenetet, amikor - miként viszszaemlékezésében írja - a szakszervezeti szövetség vezetői előtt a munkahelyek biztonságának gazdasági szempontból káros voltáról, Svájc és Szingapúr követendő példájáról győzködte a hallgatóságát abban a reményben, hogy érvei meghallgatásra találhatnak.
Mario Vargas Llosa is baloldali lázadóként kezdte: miután apja nyomására lehúzott jó néhány szemesztert egy katonai akadémián, egyetemi évei során volt alkalma megismerkedni a marxizmus helyi olvasataival, és lelkesedni Fidel Castróért meg a kubai forradalomért. Aztán ez a forradalmi hevület alábbhagyott - előbb Kubában, ahol a forradalom hamar hozzálátott, hogy felfalja gyermekeit, az elsők között Heberto Padilla költőt, aztán magában Vargas Llosában, aki csatlakozott az emiatti nemzetközi tiltakozáshoz, és végképp szakított amúgy is megrendülőben lévő baloldali forradalmi - de nem elvakult - eszmevilágával. Sokan opportunistának látják emiatt, holott politikusként inkább gondolkodva, mérlegelve, Peru számára reális politikai megoldásokat keresve váltott tábort - ha egyáltalán, hiszen azóta is kiáll a szabadság ügye mellett, nemrégiben például Venezuelában. Nem friss, de jellemző példa az a húsz évvel ezelőtti mexikói tanácskozás, ahol a vendéglátó országot a legtökéletesebb (mert leplezett) diktatúrának nevezte a csak tíz évvel később leváltott állampárt fél évszázados regnálása miatt. Akik tehát politikai kaméleonnak látják, mint egy mostani nyugati méltatója, mintha az ökörkövetkezetesség pártján állnának, és nem ismernék föl, hogy nem a társadalmi problémák felé forduló érdeklődése váltott irányt, hanem azok a keretek, körülmények, amelyek között kifejezésre juttatja jobbító elkötelezettségét.
Íróként pedig maradt, aki volt. Korai - és sok kritikusa szerint a legjobb - regényei, mint A város és a kutyák vagy A Zöld Palota egyértelműen és erőteljesen megmutatták, hogy ugyanúgy utálja hazája katonai miliőjét, mint a társadalom sötét zűrzavarát, amelyben kiszolgáltatottság és hatalmaskodás, erőszak és sunyi számítás uralkodik a változás minden reménye nélkül, egyfajta örök sötétségbe dermedve. És igaz, hogy munkáinak súlypontja némileg eltolódott az irodalmi esszék, erotikus témák, nem kifejezetten és közvetlenül politikus tartalmak felé, immár a létező összes lehetséges díjat besöpört elegáns írófejedelemként változatlanul egy igazi, elkötelezett szabadelvű demokratát tisztelhetünk benne.
