Képzőművészet

Herczeg Klára figuratív szobrászművész, a bájos vízhordó nők, munkásmozgalmi harcosok és a makói Öcsi-szobor alkotója élete legprogresszívabb döntését hozta meg a nevét viselő díj megalapításakor.

Az önnön testükkel és szépségükkel foglalkozó nőművészek munkásságában általában új fejezetet jelent, ha megjelenik életükben a gyerek: ekkortól kezdve szinte már csak erről tudnak "beszélni". Gőbölyös 2010-es Knoll galériabeli kiállítását a Férjhez akarok menni címmel látta el (igaz, ott önmaga mellett többek közt fanszőrökkel díszített ételfotókat mutatott be). Most úgy tűnik, célba ért: a szingli életforma frivol fricskázását felváltotta az anyasággal kapcsolatos szerepminták óvatos kritikája.

Bár a Duna TV január 9-én sugárzott Kultikon című magazinjának műsorvezetője (aki a fiatalosan laza stílust abban vélte megtalálni, hogy teátrális mozdulatokkal végigsétált a kamera előtt) kortárs művészeti kiállításnak nevezte a Fővárosi Nagycirkuszban látható anyagot, sajnos az épület előtereiben bemutatott "valami" nem felel meg egyik kritériumnak sem.

A belváros közepén elhelyezkedő, kortárs képzőművészettel foglalkozó, a for- és a nonprofit profil közé pozicionált, kis méretű kiállítóhelyek (Kisterem, Vintage, Labor) sorába decemberben egy újabb galéria lépett.

A LuMúban kiállított anyag elsősorban nem a zenetörténet szempontjából érdekes.

A világ legkeskenyebb házát húzták fel Varsóban. A szellemes építmény felpezsdítheti a lengyel főváros kulturális életét.

Az elmúlt két és fél év alapján senkit sem lepett volna meg, ha a tér felújítását nemzetbiztonságilag kockázatosnak címkézik, és ötven évre titkosítják a terveket. Vagy ha a feladat nagyságára tekintettel Tarlós István maga veszi széles vállára az áttervezés keresztjét, mint tette azt fővárosunk zászlajának cseréjekor. Szerencsére nem így történt.

A kulturális szféra kormányzati kivéreztetése - nem meglepő módon - különösen súlyosan érinti a pályakezdőket, veszélyezteti a művészeti utánpótlást. Nem kizárólag a pénzhiány, hanem az egyre fokozódó kiszámíthatatlanság.

A 2B Galériában látható kiállítás három szálon fut. Az első, amely egyfajta összegzésnek tekinthető, a 2012 tavaszán a Saint Louis-i Washington Egyetem Kemper Művészeti Múzeumában bemutatott Killing Time című installációja.

Az űrbázis narancssárga, hatszögletű ablakai már csak fotókon léteznek; a helyén épült jellegtelen pláza épp most egyéves, és készül csődbe menni. A képeket kopások keretezik, aljukat lefolyt festékcsíkok tarkítják, ahogy a feledés mossa el az emlékezet konstrukcióit.

Egészen véletlen egybeesés, de ugyanannak a művészi attitűdnek a két különböző paradigmában való érvényesülése Birkás Ákos múzeumi felvételeinek kiállítása a Knoll Galériában, illetve Paul Cézanne műveinek a képzőművészeti tradícióval való párhuzamos elemzése a Szépművészetiben.