Képzőművészet

A számos osztrák és külföldön élő magyar művész munkáiból felépülő csoportos kiállításnak első pillantásra nem sok köze van a „béke” fogalmához. Ami nem is csoda, hiszen a kiállítás osztrák kurátora, Denise Parizek egészen más szempontból közelít a kérdéshez.

„A világkongresszus beszédei révén a férfiak makacs feje olyan lágy lesz, mint a viasz. Egyetlen dobás és eljön a szabadság napja!” – olvassuk a svéd női választójogi küzdelem főbb állomásain végigvezető, német nyelvű társasjáték egyik mezőjén, közel a célhoz. A Magyar Feministák Egyesületének hagyatékából származó, több mint százéves tábla csak egy abból a rengeteg ikonikus vagy éppenséggel ismeretlen társasból, amelyeket a Kiscelli Múzeum tavasszal nyílt, többször elcsomagolt és újra elővett kiállításán megtekinthetünk.

Míg a tegnapi plakát szánalmas látványosság, valóságos szemét, a tegnapelőtti szívmelengető, nosztalgiára hajlamosító, és korántsem tanulságok nélküli. Nem véletlen, hogy a grafikai szakmunkákon túl leginkább történelmi kiadványokban fordulnak elő, ha a szerzők szándéka a korfestés; egy-egy plakát többet mondhat egy korról, mint számos fényképfelvétel. Ugyanígy van ez a kiállításokon is, ha például az a cél, hogy a látogató a háborúról kapjon képet, egy mozgósítást elrendelő hirdetménnyel sokkal közelebb kerülhet hozzá, mint egy vitrinben heverő lőfegyverrel.

Szigeti Szilvia textildizájner és Radnóti Tamás belsőépítész 2004-ben szervezték meg az első madeinhungary kiállítást, akkor még a Műcsarnokban évi rendszerességgel bemutatkozó Lakástrend részeként és annak támogatásával, hogy a szakma kereteiből kilépve, a nagyközönség elé vigyenek egy válogatást a kortárs hazai dizájnerek munkáiból. Háttérintézmény nélküli, független szakmai kezdeményezésként indították a projektet, és azóta is viszik.

Mindenféle helyről érkező emberek másztak fel az enyhén ívelő zöld acélszerkezetre, hogy az eddigiektől teljesen eltérő szemszögből csodálkozzanak rá a városra.

Nem voltam a baráti körének tagja, de ismertük és kedveltük egymást. Több kiállításáról írtam, és három interjút is készítettem vele (az utolsót lásd: „Azt kell festeni, amit nem szabad”, Magyar Narancs, 2017. december 21.). Bár ezek sokkal inkább beszélgetések voltak.

70 éve született El Kazovszkij.

A nagy come back.

„Azért írtam kiáltványt, mert nincs mit mondanom”, mondja John Cage szellemében Julian Rosefeldt a Manifesztum legelején, helyesebben mondja Cate Blanchett, még helyesebben mondja az a névtelen narrátor, aki az ő száján át szól hozzánk, és aki nemcsak névtelen, hanem arctalan is.

A Kassák Múzeum elsődleges feladata és célja Kassák Lajos tárgyi és szellemi hagyatékának őrzése, emellett pedig a magyar és nemzetközi avantgárd és modernizmus egyik legfontosabb itthoni kutatóhelye.

Az elmúlt években feltűnően sok volt a láthatóan nem túlgondolt, a giccs bemutatásától sem visszariadó töltelék kiállítás a Ludwig Múzeumban. Ezek mellett azért láthattunk néhány hiánypótló életmű-kiállítást, illetve a környező, volt szocialista országok művészetét bemutató tárlatot. Az intézmény vállaltan egyik ki­emelt feladatának tartja a Közép- és Kelet-Európai művészeti színtér kutatását és bemutatását, Albánia és Koszovó után most Permanens forradalom címmel az ukrán képzőművészet nagyjából utóbbi másfél évtizedéből nyílt válogatás.

Június 10-én, életének 77. évében elhunyt Birkás Ákos festőművész.

Alig használt, még ki sem volt fordítva.