Kiállítás

Mit látunk a képen?

Batykó Róbert: Vörös szem

  • Molnár Ráhel Anna
  • 2019. április 14.

Képzőművészet

Képeket nézni nem könnyű.

Talán sohasem volt az, tényleges megközelítésük a képek abszurd sokaságának társadalmi-kulturális valóságában azonban komoly munka. Az egyre agresszívabb ütemben gyorsuló digitális képgyártás folyamatában a vizuális információ egyszerre cél és melléktermék. A kortárs képkultúra egyszerre valós és virtuális terében a túlgyorsított vizualitás mindennapi elemeit nemhogy keresni nem kell, menekülni sem igen lehet előlük. A kép elérhető, közeli. Túl közeli, közelségében pedig rég feloldódtak a megközelítését valaha meghatározó művészet- és ismeretelméleti toposzok, mint amilyen egyszerisége, eredetisége és érinthetetlensége voltak. Ezek a fogalmak – később pedig e fogalmak posztmodern lebomlása – ugyan hosszú időn át határozták meg a festészeti kép identitását, mára a tényleges probléma „nem is annak a megállapítása, hogy nem beszélhetünk eredeti képről, hanem az, hogy jól tudjuk, ezt megállapítani sem túl eredeti dolog. Nemcsak a modernizmus, hanem a posztmodernizmus játszmájáról is lekéstünk már” – írja Scott Rothkopf Wade Guytonról, a kortárs művészetelméleti diskurzus „új absztrakciójának” egyik legismertebb festőjéről. A festészet elvesztette nemcsak hagyományos referenciapontjait, de a 20. század elejétől a saját halálát tematizáló diskurzus felhajtóerejének (paradox módon megtermékenyítő) keretrendszerét is. Új referenciapontokra van szükség, amelyeket jobb híján épp saját helyzetének vállalt bizonytalanságában, a festészet hagyományos jelentése, technikái és egy „identitásvesztett, skizoid (vizuális) környezet” párbeszédében keres.

Mi lehet a festészeti absztrakció új territóriuma, ha a referenciapontokat feloldó virtualitásban az „absztrakt tér, az absztrakt mű már reális környezetté vált” – a vizualitásnak olyan „válságában, ahol a képek egyre kevésbé megközelíthetők és megérthetők”?

Az elmúlt évek kiállításainak, konferenciái­nak, beszélgetéseinek és cikkeinek sorában hasonló kérdéseket tettek fel a Trafó Galéria március 1-jei beszélgetésének résztvevői is: Fenyvesi Áron kurátor a galériában kiállító Szinyova Gergővel, illetve Kristóf Gáborral és Batykó Róberttel beszélt az új absztrakció, a digitális képkultúra és a klasszikus festészeti toposzok problémás és nagyon is személyes összefüggéseiről és kihívásairól. A három fiatal képzőművész egyéni munkáját főként a virtuális képalkotás termékeinek s a vizuális információáramlás végtelen hullámának befogadására (és befogadhatóságára) adott különböző analóg festészeti reflexiók kötik össze. Munkáik a hagyományos médiumot megtartva utalnak az autonóm festmény problémás helyzetére – egy olyan kortárs környezetben, amelyben annak jelentéstartalmai rég feloldódtak az anyagtalan virtualitás és a festészeti képet tematizáló kortárs művészetelméleti kontextusok útvesztőjében. S bár munkájukat összekapcsolja a magyarországi új festészetről folytatott elméleti diskurzus, műveiken belül a fenti karakterek változatos – ha nem ellentmondásos – formákban jelennek meg. Kristóf Gábor az ofszet nyomtatás melléktermékeit használja fel térbeli-installációs mun­kái­hoz, Szinyova Gergő absztrakt festményei a sokszorosítás és nyomtatás vizuális kódjaival dolgoznak, míg Batykó Róbert a geometrikus absztrakció hagyományához is kötődő sorozatain a mindennapi (virtuális) képkultúra elhagyott elemeinek festészeti átiratait fogalmazza meg.

Batykó legújabb olaj-vászon festményein a digitális képalkotás és szerkesztés folyamatának részelemeit rendezi közel-távoli világok néma tájképeibe és portréiba. Enigmatikus képtereit ismerős-ismeretlen lények, absztrakt szellemalakok figurái lakják be. Természetes élőhelyükről, a virtualitás csendes és titokzatos teréből kiragadva merednek egymásra kérdőn, vagy bámulnak üres tekintettel az acb Galéria terébe. A kiállítás címe – Vörös szem – egyszerre utal Batykó absztrakt festészeti karaktereire és a digitális képnézés, internetes böngészés folyamatára: míg témáját korábban a valós környezet kidobott vagy elvesztett tárgyai adták, sorozatának kiindulópontja itt a virtuális képalkotás fragmentumainak gyűjteménye. Batykó talált tárgyai vektorgrafikus rajzok előállításához szükséges útmutatók fázisrajzaiból kerülnek ki. Az interneten talált rajzokat később átszerkeszti, majd sablonok felhasználásával festi meg képeit. Digitális és analóg technikákat ötvöző munkamódszerének lényegi mozzanata talán befejező gesztusa: a száradás előtt Batykó gépiesen elhúzza a festékréteget. Pontos, tűéles képein hol alig látható, hol erőteljes nyomok emlékeztetnek a mindenkori kép létrehozásának folyamatára – legyen szó a felhasznált rajzok eredeti funk­ciójáról vagy saját munkájáról, az internetes böngészéstől kezdve a befejező mozdulatokig. Témájukban és prezentációjukban személytelen, de kivitelezésükben nagyon is személyes képeinek festői tartalmát így végső soron az eredetiség – a művészi kézjegy pátoszának finom nyomai adják. Ezzel párhuzamosan vesznek részt egy globális, nyomasztóan koncepciózus festészeti diskurzusban és a képek végtelen, virtuális cirkulációs hullámában. E kontextusok viszont (paradox módon) egy időben tartják meg műveit mint festészeti képet és utasítják el munkáinak kulcsmozzanatát: az eredeti mű toposzát. Bármilyen érzéki, poétikus képfelületről legyen szó, e művek tartalma végső soron maga a kép – egy olyan kép, amelyet nehéz megnézni, amely egy önmagát meghaladó és tematizáló entitásként saját művészettörténeti, kortárs kulturális, gazdasági kontextusainak szövevényes hálójában értelmezi magát. És bár e kontextusok hosszan ívelő pályára helyezik a festészetről való gondolkodást, végül mégsem tudnám megmondani, mit látunk a képen.

acb Galéria, Bp. VI., Király u. 76., megtekinthető: március 29-ig

Figyelmébe ajánljuk