Egy görög színház romjai Taorminában, a sárgák, vörösek és kékek rikító árnyalatai az égen, a tengeren és a köveken: „a világnak a legszínesebb napút-festménye”. Csonka oszlopfő a látóhatár alatt, halvány vörösen nyújtózó hegyvonulat, világoskék házikók, romos várfalak: ez a Baalbek. Egy hatalmas libanoni cédrust fehér ruhás szüzek táncolnak körül, vándorok, zarándokok gyülekeznek. Három Csontváry Kosztka Tivadar legismertebb festményei közül, amelyek ugyancsak láthatók lesznek a Szépművészeti Múzeum kiállításán.
Csontváryt nevezték már plein-air festőnek, posztimpresszionistának, expresszionistának. Miszticizmusra hajlamos világát azoktól is féltették, akik mindent az okkultizmus szemüvegén keresztül néznek, és azoktól is, akik akkurátusan felfejtenék szimbólumait. Hasonlították Van Goghhoz, Gauguinhez, Cezanne-hoz, máskor elmarasztalták a nemzetközileg befutott mesterekhez képest. Egyesek észrevételezték, hogy azok a motívumok – az életfa, a szüzek tánca, az archaikus romok –, amelyeket Csontváry előszeretettel festett, a német vagy a francia festészetben a századvég idején már közhelyszámba mentek, mégis elismerték, hogy az ő interpretálása túllépett ezen.
A Csontváry-legendáriumban minden megtalálható, ami a romantikus művész toposzaihoz tartozik: egy nap a festő, még egyszerű patikusként – miként az Önéletrajzi jegyzeteiben, 1910-ben leírta –„csendesen bóbiskoló tinós szekeret” lát, s könnyed mozdulatokkal lerajzolja. „Maga festőnek született” – üt a vállára egy ismerős, s kisvártatva felcsendül az égi szózat is: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél.” Ennek némileg ellentmond, hogy ugyanekkor, 1880-ban így írt Keleti Gusztávnak: „azon eszme, hogy én rajzoláshoz kezdek, pusztán a véletlenségen alapszik; s hogy rövid idő alatt már annyira vittem, miszerint kivéve a nyári fákat, oly képességet érzek magamban, hogy nem képzelhetek oly monumentális épületet, amelyet lemásolni képes nem volnék.” Csontváry ekkor még bibliafestőnek készül, úgy véli, nem is igazi művész az, aki nem a Szentírás képeivel kezdi. Később mintha archaikus eszmékre cserélné a kereszténységet, és napimádó elképzeléseiben – pedig természettudományokban jártas ember, gyógyszerész – szinte a rációt is megtagadja.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
