Képzőművészet

Író akart lenni, de a magyar szakra túl sok adatot kellett volna megtanulnia, a Balettintézethez túl magas volt, aztán korán kellett megélhetés után néznie.

A cím Klimó Károly egyik képéé. Klimó Károly szemétből, eselékből, efemeriádából meg persze nemes anyagból, fekete, bíbor, arany festékből kollázsolt-montázsolt, elegáns és látványos képei metaforák: a szakma, a technika, a praxis, a mesterség, s talán magának a meg- és kiüresedő művészetnek a metaforájaként bosszantják, provokálják a nézőt.

A reális és absztrakt ábrázolásmódot összekapcsoló művésszel beszélgettünk felfelé folyó festékről és bolgár busókról.

Bár a Budapest Galéria két szintjén látható, a novemberi Fotóhónap2014 Fesztiválba tagozódó kiállítások különböző okokból jöttek létre, nem csupán a kurátor személye, Uhl Gabriella köti össze őket.

Első pillantásra úgy tetszik, Jörg Immendorff a 20. és 21. század egyik legjelentősebb festője, a 20. és 21. század köz- és művészeti életének résztvevője és kommentátora.

Ugyan az acb Galéria profilja szerint progresszív kortárs művészeket képvisel, e tág halmazon belül azonban (ki nem mondottan) elsősorban a posztkonceptualista művészeket preferálja – bár az is igaz, hogy legalább ekkora csoportot alkotnak a „politizáló” alkotók is (nem beszélve a két halmaz közötti átfedésről).

Budapesten régebben három építészeti galéria működött folyamatosan: Kévés György, Nagy Bálint és Winkler Barnabás kiállítóhelyei. Mindhárman a saját munkájuk eredményéből forgattak vissza annyit, hogy kiállításokkal tartsák ébren az építészet iránti érdeklődést. Az utóbbi időben már csak két ilyen hely volt: a Budapesti Építész Kamara által öt éve működtetett Fuga és Winkler galé­riája, a HAP. Most ez utóbbi is bezárt.

A kiállítás érdekessége, hogy nem csupán a tavaly meghalt, legendásan extravagáns, divatellenes divattervezőről (egy német új­ságíró szavaival a „divat pápájáról”) „szól”, hanem egy korszakról, a nyolcvanas évek underground művészetéről, amelyben Király kétségkívül központi szerepet töltött be.

Nem tudom, hogy ennek a kiállításnak hivatalosan épp most és épp itt mi a szándékolt aktualitása, de mindegy is, tekintsük nemzeti ajándéknak.

A furcsa szóösszenövéssel megjelölt kiállítást az autista gyerekekkel (és fiatal felnőttekkel) foglalkozó, fő profilja szerint az új, civil lakóotthonok (bentlakásos intézmények) létrehozására és fenntartására fókuszáló, továbbá rajzfoglalkozásokat is tartó Mosoly Alapítvány szervezte.

Fellebbezett a vitatható színvonalú és vitatható módon felállított Weöres Sándor-szobrot liszttel leöntő Böszörményi István szobrászművész, akit első fokon garázdaságért ítéltek el. Böszörményi szerint tragikus a magyarországi köztéri szobrászat színvonala.

A művész indulása egybeesett az ezredforduló környékén egyre divatosabbá váló figuratív festészettel, illetve a korszak vizuális „forradalmával”, azaz az interneten felbukkanó, tömeges fogyasztásra felkínált digitális képek elterjedésével.

„Drótozni, fódozni, fenekelni” – kiáltozta utcahosszat a drótostót, és amikor keresztanyám behívta az udvarra, aggódtam kicsit, hogy akkor ki is lesz most itt elfenekelve.