A mesterséges intelligencia és a művészet

Nem létező táj, nem létező ecsettel

Képzőművészet

Minden új technológia új kérdéseket keletkeztet a társadalomban – például akkor, amikor a technológia a művészetet, az alkotás folyamatát változtatja meg, s a kreativitás új útjait kínálja fel.

A maga módján erre a problémakörre reflektált a Video Killed the Radio Star című Buggles-sláger, amely a szám megjelenése után két évvel induló MTV zenetévén lejátszott első klip volt. De – ugyancsak a maga módján – erről morfondírozott Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában című, 1936-os tanulmánya is. Ma a mesterséges intelligencia megjelenése írja a technológia és a művészet egymásra hatásának új fejezetét – azzal együtt, hogy maga a mesterséges intelligencia is nehezen megfogható fogalom. Az óvatlan laikus azt gondolhatná, hogy az az MI, amely tegnap receptet írt, ma zenét komponálni tanul meg, holnap pedig röntgenképeket fog elemezni, egy és ugyanaz a valami. Valójában ezek külön programok, algoritmusok. A mesterséges intelligenciáról általánosságban beszélni olyan, mintha a számítógépről beszélnénk általánosságban: „a számítógép képeket javít” vagy „a komputer egyenleteket old meg”.

Egyes képgeneráló algoritmusokkal valóban lenyűgöző képeket lehet legyártatni – csakhogy a lenyűgözőség határai jól belőhetők. Az algoritmusok többnyire annyit tudnak, amire megtanították azokat. Ennek a gépi tanulásnak a hatókörét pedig erősen befolyásolja az is, hogy milyen adatbázison tanították az adott hálót. Légből kapott példával élve: ha egy algoritmust Jókai Mór összes művein tanítunk, akkor sem fog skandináv krimit írni, ha a fejünk tetejére állunk.

Festmények, hússertések

A Colorado State Fair nevű eseményen az egyik művészeti díjat az a kép nyerte el, amelyet egy bizonyos Jason M. Allen nevű „művész” alkotott – a Midjourney nevű, gépi tanulás alapú, képgeneráló szoftverrel. A döntés a művészvilágot és az MI-rajongókat is felvillanyozta, és hatalmas vita kerekedett. Ennek sem a hosszán, sem a minőségén nem segített az, hogy Allen olyanokat nyilatkozott például a The New York Timesnak, hogy „a művészetnek vége, öregem”. Becsületére legyen mondva, már a pályamű beküldésekor sem titkolta, hogy a Midjourney-vel készítette a képet. Felmerült az is, hogy talán nem kellene komolyan venni azt a művészeti díjat, amelyet a legszebb nyúlnak, a legjobb szarvasmarhának és Colorado állam legjobb házi sörének járó elismerés mellett osztanak ki. A művészeti szcéna hagyományos értékadó és kanonizációs folyamataiban ritkán szerepelnek olyan események, amelyeken hússertéseket is díjaznak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.