A mesterséges intelligencia és a művészet

Nem létező táj, nem létező ecsettel

Képzőművészet

Minden új technológia új kérdéseket keletkeztet a társadalomban – például akkor, amikor a technológia a művészetet, az alkotás folyamatát változtatja meg, s a kreativitás új útjait kínálja fel.

A maga módján erre a problémakörre reflektált a Video Killed the Radio Star című Buggles-sláger, amely a szám megjelenése után két évvel induló MTV zenetévén lejátszott első klip volt. De – ugyancsak a maga módján – erről morfondírozott Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában című, 1936-os tanulmánya is. Ma a mesterséges intelligencia megjelenése írja a technológia és a művészet egymásra hatásának új fejezetét – azzal együtt, hogy maga a mesterséges intelligencia is nehezen megfogható fogalom. Az óvatlan laikus azt gondolhatná, hogy az az MI, amely tegnap receptet írt, ma zenét komponálni tanul meg, holnap pedig röntgenképeket fog elemezni, egy és ugyanaz a valami. Valójában ezek külön programok, algoritmusok. A mesterséges intelligenciáról általánosságban beszélni olyan, mintha a számítógépről beszélnénk általánosságban: „a számítógép képeket javít” vagy „a komputer egyenleteket old meg”.

Egyes képgeneráló algoritmusokkal valóban lenyűgöző képeket lehet legyártatni – csakhogy a lenyűgözőség határai jól belőhetők. Az algoritmusok többnyire annyit tudnak, amire megtanították azokat. Ennek a gépi tanulásnak a hatókörét pedig erősen befolyásolja az is, hogy milyen adatbázison tanították az adott hálót. Légből kapott példával élve: ha egy algoritmust Jókai Mór összes művein tanítunk, akkor sem fog skandináv krimit írni, ha a fejünk tetejére állunk.

Festmények, hússertések

A Colorado State Fair nevű eseményen az egyik művészeti díjat az a kép nyerte el, amelyet egy bizonyos Jason M. Allen nevű „művész” alkotott – a Midjourney nevű, gépi tanulás alapú, képgeneráló szoftverrel. A döntés a művészvilágot és az MI-rajongókat is felvillanyozta, és hatalmas vita kerekedett. Ennek sem a hosszán, sem a minőségén nem segített az, hogy Allen olyanokat nyilatkozott például a The New York Timesnak, hogy „a művészetnek vége, öregem”. Becsületére legyen mondva, már a pályamű beküldésekor sem titkolta, hogy a Midjourney-vel készítette a képet. Felmerült az is, hogy talán nem kellene komolyan venni azt a művészeti díjat, amelyet a legszebb nyúlnak, a legjobb szarvasmarhának és Colorado állam legjobb házi sörének járó elismerés mellett osztanak ki. A művészeti szcéna hagyományos értékadó és kanonizációs folyamataiban ritkán szerepelnek olyan események, amelyeken hússertéseket is díjaznak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.