Képzőművészet

Verset nem gondolatokkal, hanem szavakkal írunk. A gondolatok a szavakból szü̈letnek – írta valahol Mallarmé.

A grafikus naplóírás helyett vizuálisan jelöli ki a hétköznapok meghatározó pillanatait. Munkamódszere sajátos, a világ talán legeszköztelenebb rajzprogramjával készít képeket.

A három fiatal (a nyolcvanas években született) művész közös kiállításának címe egy az emberi és növényi társadalmak összekapcsolódására utaló, képzett szó, amely a kurátor (Laki Júlia) szövege szerint két dolgot ötvöz egymással.

Semmiféle hallucinogén anyagot nem kell magunkhoz vennünk ahhoz, hogy betépjünk az 1995 óta számos közös munkát jegyző „testvérpár” (azaz Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) kiállításán – maga a komplex és intenzív, szürreális látvány az, amely módosult tudatállapotba taszítja a befogadót. Ezt olyan multimédiás installációs prezentációval érik el, amely ­ – mint azt a kiállításhoz írt szöveg is állítja – „napjaink Kelet-Európájának rögvalóságát filozófiai és transzcendens eszmékkel, nekrorealista humorral vegyítve közvetíti”.

Mondhatnánk, nagyon szép kiállítást rendezett Ioan Bunus (Cserba Júlia segítségével), mondjuk is, ám mondatunk speciális, első pillantásra észre sem vehető oximoront foglal magába.

A kiállítás szögletes zárójelek közé szorult címe egyfajta elkülönülést jelez; mintha a fogalom leválna a művekről, és valami másra utalna.

Az 1971 óta Düsseldorfban élő szobrászművész neve itthon talán kevésbé cseng ismerősen, pedig Joseph Beuys igen nagyra tartotta, s az egyik legrangosabb, bár nem műkereskedelmi „kommerszben” utazó német galéria, az Erhard Klein képviseli műveit. Leghíresebb munkáját 1987-ben a Frankfurt am Main-i Dresdner Bank páncéltermében készítette el – 248 darab, egyenként tizenkét és fél kilós aranyrúdból.

A kiállítás címében megjelenő idézet Kassák Lajostól származik – ezen belül a Tisztaság könyvében (1926) megjelentetett számozott versek közül a 41.-ből. De ugyanekkor jelentek meg a Nyugatban az Egy ember élete első kötetének fejezetei is.

A ház eladó, számos munkatárs távozott, néhány külső kiállításon kívül nem sok minden történik. Átalakulás előtt a Kogart – mondják, bár úgy tűnik, a megszűnés felé tart.

Istenről, hazáról, kis és nagy Magyarországról szól ez az év (is) még mindig, már megint, de most markazitos pártába lehet foglalni a toposzt: száz éve tört ki az első világháború, aminek a végén az lett, ami lett; aktualizálni lehet a gyászt, ama első, szarajevói golyó kilövésének durranását, majd az utolsó pezsgőspalack kinyitásának pukkanását a Nagy-Trianonban.

A sárospataki Rákóczi-vár pont olyan, amilyennek egy kisgyerekes várnak lennie kell. Nem fekszik bevehetetlen sziklameredélyen, viszont mellette kanyarog a Bodrog; van benne Vörös-torony és olaszbástya, filc cipővédőben végigszánkázható kiállítás, titkos szoba (ahol sub rosa a Wesselényi-összeesküvést szőtték), történelmi játszótér és a várárokba telepített pávacsalád.

A Mátyás téri Gallery8-ban megrendezett és augusztus 2-án megnyílt kiállítás az auschwitzi cigánytábor elpusztításának 70. évfordulójára emlékezik: 1944-ben ezen a napon gyilkoltak le az SS-katonák több mint három­ezer roma embert. Az akkor tizenegy éves Ceija Stojka maga is a tábor „lakója” volt, viszont négy testvérével és édesanyjával együtt túlélte a porrajmost. (Édesapját már korábban meggyilkolták Dachauban.)

Mára a par excellence under­groundnak indult (mail-art) vagy a műtárgypiacot ab ovo elutasító mozgalmak, művészeti irányzatok (fluxus, koncept art) produktumai bevonultak a nagy múzeumok kiállítótereibe – hírnevet és elismerést biztosítva az alkotóknak.