Képzőművészet

Sikerekben és kudarcokban gazdag tizenhárom évet tudhat a Világzenei Vásár, a WOrld Music EXpo, a WOMEX maga mögött. 1996-ban néhány héttel a kezdete előtt le kellett fújni, mert a szervezői nem tudtak a koppenhágai helyi erőkkel megegyezni, 1997-ben Marseille-ben anyagi csőddel zárult, két év múlva pedig a fesztiválszervezőket tömörítő Európai Világzenei Fesztiválok Fóruma két táborra szakadt, s az egyik egy "kevésbé vásári" ellenvásár szervezésébe kezdett. (Ez azóta már kifújt.) Tavaly "szimplán" a hangosítás és a koncertek általános szintje volt pocsék, olyannyira, hogy a nyár elején komoly aggodalmat keltett: fordul a kocka, és idén kevesebben jönnek, mint tavaly. De nem.

Az idei Aegon Művészeti díjas költő, Rakovszky Zsuzsa a társdíjra Vojnich Erzsébet festőművészt jelölte. A festőművész 21 önálló kiállítással, számos díjjal a háta mögött ma a legismertebb magyar kortárs festők közé tartozik, akinek alkotásai azonban nem sorolhatók egyetlen irányzathoz sem.

A 90-es évek kritikavitája után jó tíz évet kellett várni arra, hogy valami ismét elkezdődjön a magyar irodalomban. Csak rajtunk áll, hogy milyen utat választunk: a kategorikus válaszokét, vagy az önkritikus, türelmes diskurzusét? Ugyanis Dunajcsik Mátyás Az olvasó lázadása c. cikkének (Magyar Narancs, 2007. augusztus 16.) kérdésfeltevései jogosnak tűnnek.

Nyolc bekötött szemű színész áll egymástól és a külvilág képi jeleitől elszigetelve egy térben - vagy nyolc külön térben, egyre megy. A külvilág zaja minden, ami a rendezői instrukció szerint megmaradhat számukra. A színész feladata: először csak forduljon minden új zaj irányába, és memorizálja a hangot. Hagyja, hogy szép lassan elteljen a különféle hangfoszlányokkal, engedje, hogy a hétköznapi csendben megteljen egy saját, a memóriája segítségével felépülő belső hangzavarral.

Hároméves korára nevet váltott a fesztivál, melyet tavaly még Pécsi Nemzetközi Filmünnepnek hívtak. Új, divatos szókapcsolat helyett régi, patinás márkanév nyerte a tendert: a Moveast kapcsán immár nemcsak a kelet-európai filmtérséget feltérképező periodikára, de egy hasonló profilú fesztiválra is bátran gondolhatunk.

Van egy közepes méretű német város, amelynek minden ötödik évben szembe kell néznie a kulturális főváros jelenséggel. Elkényeztetett helyzet, mert a világ legnagyobb kortárs képzőművészeti kiállítását, a Documentát, ha cigány gyerekek potyognak az égből, akkor is Kasselben és kis d-vel rendezik meg (annak dacára, hogy minden valamirevaló magyar korrektor nagy D-re javítja ki).

Épp húsz éve annak, hogy játszani kezdték (nem nálunk persze, ide alapos késéssel érkezett) Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjét, melynek történetünk szempontjából leginkább azért van jelentősége, mert az évforduló alkalmából újra műsorra tűzte egynémely berlini filmszínház a Peter Falk angyalmúltját leleplező műalkotást.

Ha három mondatban kellene leírni Bergman jelentőségét a filmtörténetben, akkor feltétlenül ki kellene emelni, hogy általa lett a tudattalannal való foglalatoskodás a filmművészet szerves része, hogy ő adott új értelmet a premier plánnak, vagy szebben megfogalmazva az emberi arcnak a mozivásznon, valamint ő volt az, aki a fénnyel való játékot elvitte az érzékiség legvégső határáig.

Vágvölgyi B. András, lapunk egykori főszerkesztője, jelenlegi barátunk Kolorádó Kid munkacímű filmjét forgatja. A mű operatőre Lukács Dávid, lapunk egykori fotósa, jelenlegi barátunk. Mindkettejüknek ez az első nagyjátékfilmje - még szép, hogy rajta tartjuk a szemünket.

Engedelmükkel most megállnánk egy kicsit, sőt egyenesen visszafordulnánk, szembemenetelve a trendekkel. Máris a hetvenes évek végén járunk, amikor az egyetemes új hullám történetének sajátos színt adtak menekültjeink. Olyan lemezekről esik szó, amik soha nem voltak kaphatók nálunk, pedig jól jöttek volna nagyon. De most se késő. Egyikből-másikból immár CD is készült, hogy véletlenül se merüljön feledésbe, aminek súlya van.

Az idei Velencei Képzőművészeti Biennále újabb kísérletet tett arra, hogy túllépjen a százéves alapokon, vagyis felülemelkedjék a képzőművészet nemzeti alapú tárgyalásán. Az idén az "első roma pavilon" feszegeti a határokat.

A TÁP Színház Keresők című előadása a jövő héten kétszer is (május 31. és június 1.) "igazi" színházban látható (a Kamrában), mindazonáltal óvnék mindenkit a messzemenő következtetésektől. Nincs szó arról, hogy ez a mozgékony összművészetre, nagymértékű fluktuációra és zsigeri spontaneitásra hajlamos csapat betagozódna a hivatásos színházi szerkezetbe - de arról igen, hogy (a Katonával együtt) átjárást teremt a különféle struktúrák között.

Nagyot gondolt a Finn Zenei Információs Központ, és Helsinkibe csalt huszonhárom világzenei tótumfaktumot, hogy látástól rogyásig intézményeket és koncerteket látogassanak, aztán vigyék hírét a világban. Volt hozzá kaja, pia, szauna, szóval nem mondomÉ illetve mégis mondom, ha már Lőkös Csaba kollégámmal (Sziget Világzenei Nagyszínpad, Művészetek Palotája) magam is ott jártam.

Báró Kempelen Farkas (németesen, ahogy a világ ismerte, Wolfgang von Kempelen, merész, bár kis népeknél korántsem szokatlan affirmatív aktus eredményeként létrehozott szlovák ortográfiával Ján Vlk Kempelen) Pozsonyban született 1734-ben, s pont kétszázhárom éve, 1804. április 4-én (esetleg március 26-án?) halt meg. Nemzetiségéről fölösleges is elmélkedni: nyilván német volt az anyanyelve, mint akkoriban a pozsonyiak többségének, amúgy pedig magyar nemes volt, s persze jól beszélt magyarul, s ezen (meg a németen) kívül még vagy fél tucat nyelven.