Luxuslakópark lett a Cseresznyéskertből. A legendás színdarabbal reklámozott, Moszkva mellett épülő villák leendő tulajdonosait azonban aligha Csehov műve vonzza, inkább az akciós árak. Egy orosz kutató által végzett gyors közvélemény-kutatás szerint a 2010-es intenzív Csehov-év után sem lett olvasott író Csehovból, az érettségizők továbbra is az előre gyártott puskákból futják át a kötelező Csehovok tartalmát. A 70-es években, a "Csehov befeketítése és diszkreditálása ellen" című párthatározat jegyében összeállított Csehov-sorozat ott van ugyan minden orosz értelmiségi polcán (hulladék papír gyűjtését igazoló szelvénnyel lehetett akkor hozzájutni), de - különösen a prózaköteteket - ma már ritkán ütik fel. A nézett Csehovval más a helyzet: a darabok többsége nem kerül le a színlapokról a jubileumi év túltermelése után sem; egy Csehovval mindig be lehet vinni elég embert a nézőtérre, mindig el lehet hitetni, hogy a legátlagosabb Sirály-előadás is két órában összefoglalja a lélek összes rejtelmeit.
Nincs kultusz
A Csehov 150. születésnapjára rendezett jubileumi ünnepségsorozat legnagyobb eredménye: Csehov megúszta különösebb csinnadratta nélkül, s maradt, ami volt: államosíthatatlan író. Puskin és Gogol nem menekült meg az állami kultusztól, Csehov azonban, ahogyan a szovjetesítésnek, az államosításnak is ellenállt. Voltaképpen kísérlet is alig történt egy "állami Csehov" létrehozására. Nem találtak rajta fogást. Csehovnak amúgy semmi baja az állammal, egyszerűen figyelmen kívül hagyja. 1899-ben II. Miklós cár nemesi címet és a Sztanyiszlav-rend 3. fokozatát óhajtotta adományozni neki, ám ő rá se hederített őfensége ukázára, át sem vette a rendfokozatot.
A 150 éves jubileum előkészítésére létrejött akadémiai bizottság rendkívül határozottan kiállt amellett, hogy az ünnepségsorozat nem kerülhet ellentmondásba a csehovi iróniával, s azzal, hogy Csehov maga milyen ellenszenvvel viseltetett mindenféle hivatalos ceremónia iránt. Emiatt pozitív koncepció sem született arról, hogy milyen legyen a "központi" Csehov; így lett szerencsére olyan sokféle, amilyen valójában is. Az orosz kulturális minisztérium igyekezett biztosra menni: a már működő Csehov-intézményeknek adott bővebb támogatást, hogy nagyobb nemzetközi jelenléttel, tágabb körben, s legfőképp az orosz vidékre is kiterjesztve rendezzék programjaikat. (A jekatyerinburgi nemzetközi jégszoborfesztiválon például Csehov-figurákat kellett jégbe álmodni.)
A Csehov-év január 26-án, a moszkvai Csehov-napokkal kezdődött, s a születésnapon, január 29-én már tetőzött is a Taganrogban, az író szülőhelyén tartott hivatalos emlékünneppel. Itt maga Medvegyev elnök is megjelent, koszorúzott, Csehov-rendezőkkel találkozott, beszédet mondott: "Akármi történjék is, a színházművészet halhatatlan, nem szorítja ki az Avatar sem, bármilyen látványos, komplex és méregdrága." Az utolsó pillanatban megoldódott a Csehov család taganrogi házának régóta húzódó ügye is: a Rosztov területi kormányzóság és a taganrogi önkormányzat kivásárolja az ingatlant, és lakásmúzeumot rendez be. Ígértek hozzá emlékműveket a Csehov-hősöknek, s a taganrogi Csehov-könyvfesztiválon először adták át a sebtében alapított orosz könyves díjat "Csehovi Tehetség" néven.
A sorozatba csak itt-ott kerültek Csehov-idegen elemek: az író első igazi moszkvai otthonában, a Szadovoje-kolcón a hazafias nevelés jegyében a monumentális propaganda kortárs alkotója, Tatjana Csernova egyetlen hatalmas gobelinjét mutatta be Oroszország címmel. Továbbá Színházi vecse címmel indítottak új fesztivált Velikij Novgorodban, a legelső, idei rendezvényt Csehovnak szentelve: támogatásával az orosz kulturális minisztérium egy füst alatt megajándékozta az alapításának 1150. évfordulóját ünneplő várost is. A fesztivál "ősi orosz" neve ("vecse", azaz népgyűlés) Csehovval ugyan köszönő viszonyban sincs, viszont e név alatt egészen különleges bábelőadásokat gyűjtöttek egybe.
Nincs kánon
"Nekünk megvan a saját Csehovunk" - mondta kissé fanyalogva még a 2008-as moszkvai Ivanov-fesztiválon Oleg Tabakov, a mai orosz színházművészet tekintélye a Katona József Színház Ivanov-előadásának szünetében. Az orosz kritikusok (és a nézők) egy része azonban nagyon is el volt ragadtatva az Ascher Tamás rendezte másféle Csehovtól, s az idei év orosz - új, régi, felújított és tervezett - Csehov-bemutatói sem igazolják a mester szavait. Nincs egységes orosz Csehov, nincs kánon a Csehov-színjátszásban. Más kérdés, hogy ami nagyon más, azt Moszkva nehezen fogadja be. Így járt ezzel a jubileumi Ivanov-előadás a Művész Színházban, a pétervári Jurij Butuszov rendezésében, akinél a végén, a pisztolylövéssel kezdődik a darab.
Amúgy mindenki csinálta és csinálja a maga Csehovját. Andrej Koncsalovszkij például színes-szagosat: "Nem szeretem se a naftalinszagú előadásokat, se a színtelen-szagtalanokat, azt szeretem, ha már messziről, a szagáról megismerik" - jelentette ki a sajtótájékoztatóján, s valóban áradnak a szagok a színpadról: cigarettafüst, zöldalma, friss uborka, fing - igaz, az csak hallatszik. Ez az előadás minden tekintetben teljesen más, mint Koncsalovszkij közel 40 éve forgatott Ványa bácsija, ahol az akkori főszereplőhármas H'SÖKet játszott, csupa nagybetűvel. A Moszszovjet színházban rendezett "remake" most a kudarcot hétköznapi hisztériával játszatja, véget vet a nagy mítosznak, hogy a bonyolult, finom lelkeknek joguk van a szenvedésre. A mai világ cinikus képletét vetíti rá a darabra. Lúzer vagy? Magadat hibáztasd! Lelki nyavalyád van? Menj analitikushoz. Elcseszted az életedet? Te vagy az oka.
A külföldi kontextus egyébként nagy hangsúlyt kap a Csehov-évben, így az egyik fő eseménysornak szánt Nemzetközi Csehov Színházi Fesztiválon is. A május 25-én indult maraton július 30-án zárult a Nagyszínház Új Színpadán a spanyol koreográfus, Nacho Duato balettkompozíciójával (Poliéder. A csend és a hiány formái). A fesztivál főigazgatója, Valerij Sadrin szerint a jubileumra készített előadások a hagyományokkal szakító, formabontó megközelítések, s arra utalnak, hogy külföldön is fütyülnek minden korábbi kánonra. Az eredményeket majd ősszel összegzik egy külön konferencián Jaltában, a Csehov-házban. A jaltai "fehér dácsa" megmentésére egyébként a jubileum alkalmából angliai rendezők, színészek, drámaírók indítottak gyűjtést: az ukrán központi költségvetés a krími autonóm köztársaságra hagyta volna a fenntartást, az meg nem talált forrást a finanszírozásra. "Elég nagy szégyen lenne, ha a hazafiasságban egymással versengő orosz és ukrán hatóságok miatt elpusztulna a Csehov-ház" - írta az Independent.
Nincs kasztráció
Külföldire várt az igazi Csehov- életrajz megírása is. Donald Rayfield részletes Csehov-biográfiája már oroszra fordítása előtt felkavarta a kedélyeket az orosz kutatók körében, de azóta, hogy oroszul kétszer is kiadták (2005, 2008), igazi bestseller lett. Nem véletlenül. A londoni egyetem professzorának könyve az első a Csehov-irodalomban, amely megpróbálja kikerülni a hagyatékot kisajátító nővér, Marija Csehova és más, vele szövetséges "hivatásos kasztrálók" árnyát. A botrány főként két "titok" kiteregetése miatt robbant ki: egyrészt a Csehov papa szadizmusa, a gyerek- és kamaszkort megkeserítő verések, megalázások leírása, másrészt az egyetemista, majd felnőtt Csehov szexuális életének bemutatása minősült tiszteletlenségnek a bírálók szemében. Rayfield erre azzal vágott vissza, hogy Csehov, aki minden kis fecnit megőrzött, "saját maga gyűjtötte össze önmagáról az egész kompromittáló irattárat". Szerencsére, teszi hozzá, a nővér sem égetett el semmit, csupán lila tintájával kihúzta a levelekből, feljegyzésekből a nemkívánatos sorokat.
A szovjet korszakban mindenképp az új rezsim előhírnökévé akarták tenni Csehovot - nem sok sikerrel. Erre akarták használni például Asztrov doktor híres szavait ("az emberben minden szép kell legyen: az arca, az öltözéke, a lelke, a gondolatai"), amely a tökéletes ember kommunista ideálképeként került bele a Csehov-életműbe a hivatalos Csehov-biográfus, Jermilov 1946-os könyvében. Ám hogy ez az ideálkép működjön, magát az alkotót is "kasztrálni" kellett. Kapóra jött Marija, aki afféle irodalmi erkölcscsőszként állt élére a hagyatékot gondozó (és rostáló) bizottságoknak. Mentségére szólva nem ideológiai, hanem "családvédelmi" hevületből tette.
A viharos kapcsolatok a már 26- 27 évesen az irodalmi siker csúcsaira érő író számára valójában intenzív, mohó, nyers tapasztalatszerzés forrásai - véli egy kutató a polit.ru oldalon a Csehov-születésnapra időzített esszéjében -, s e tapasztalat szellemi lényege egy az egyben átkerül a művekbe. Ha tetszik - írja -, igazi realista volt, semmi kigondolt, semmi irodalom nincs nála. Igazi antiposztmodern. A nő modell számára, akár a szobrász előtt, de birtokba kell vennie, hogy formáját verbálisan rögzíthesse. A hatalmas nőnovellák, A kutyás hölgy, A mezzaninos ház szerinte nem születhettek volna meg e tapasztalat nélkül. Ugyanakkor aligha volt nála családellenesebb a XIX. század klasszikus irodalmában, a tradicionális családot az életenergiák felesleges pazarlásának tekintette.
Nincs kegyelem
Rozanov azt írta Csehov születésének 50. évfordulóján, hogy a "monoklis értelmiségi" képében "Oroszország saját magát szerette meg". Most, 100 évvel később, megfordult a helyzet. Mihail Svidkoj volt kulturális miniszter ezúttal nem politikusi-államhivatalnoki minőségében, hanem mint kiváló színháztörténész azt írja (Rosszijszkaja gazeta, 2010. február 3.), hogy a jubileumi eseménysorozat legfőbb hozadéka az, hogy a közvéleményben az "orosz értelmiség" Csehovon keresztül visszanyerte igazi rangját. A szovjet korszak és a posztszovjet idők központilag irányított értelmiségellenes pocskondiázása után az "orosz értelmiségi" újra kiejthető a szó eredeti értelmében, pozitív tartalommal, nem jelenti azonnal "az orosz élet alapjainak lerombolóját", nem egyenlő a "betűnyaló csőcselékkel" (Szolzsenyicin lefordíthatatlan obrazovanscsina szava), s nem is egy "nagy szar", aminek Lenin titulálta. Svidkoj szerint Csehov révén lehetővé vált, hogy az orosz értelmiség megint az legyen, amit eredeti, XIX. századi missziója diktált: olyan reflexív közeg, amelyben megfogalmazódik egy nép összes reménye, fájdalma, amely a káosz ellenében világos szavakat kínál, amely önmagával és környezetével ugyan állandó konfliktusban áll, és amely állandóan ironizál saját tökéletlensége és korlátai miatt, de mégis olyasmit alkot, ami Oroszországot mindig mindenütt naggyá tette.
Igaza van-e Mihail Svidkojnak, vagy pusztán az orosz értelmiség vágyképét vetíti rá egy új Csehov-olvasatra? Azt a vágyképet, hogy megint van igazi hivatása, morális missziója. A jelek egyelőre nem biztatóak. S kérdés az is, igaz-e, jó-e ez a Csehov-olvasat? Akar-e a mai Csehov efféle értelmiségi lobogó lenni, még akár olyan pozitív céllal is, ahogy az idézett gondolatok sugallják? Nem aktuálisabb-e az a Csehov-értelmezés, amelyet Lev Sesztov írt meg valamikor a XX. század legelején? "Csehov a reménytelenség énekese volt. Közel 25 éves irodalmi pályafutása alatt egyebet sem tett makacsul, csüggesztően, változtathatatlanul, mint hogy módszeresen irtotta az emberi reményeket." Csehovot a megroppant, reményt vesztett ember izgatta, akinek végletes helyzetében hihetetlenül kifinomulnak a reflexív képességei, hogy számot vessen a kilátástalansággal, ami előtte áll. Csehov megfosztja minden vigasztól, minden menekvést kínáló érvtől, minden kész eszmétől, ami mögé rejtőzhetne. Ez Sesztov szerint Csehov nagy tette: végleg emancipálja az életet mindenféle idea uralma alól. Nincs külső segítség, nincs fogódzó, nincs támasz. Csak egyvalami marad, mint az öreg professzornak az Unalmas történetben és Ivanovnak a színdarabban: fejét a falba verni, és ordítani. Csehov kitartó partizánháborút vív mindennel, ami "világnézet", "általánosság", mindennel, ami felmentést adhat az alól, hogy az ember semmiből teremtsen. Mert ez az ember dolga a Sesztov értelmezte Csehov szerint: ne a készen kapott sémákból, ideálokból teremtsen, ami feltételezi az alárendelődést, az önfeladást, a szabad, független gondolkodásról való önkéntes lemondást, ugyanakkor nem kényszerít a végső kérdésekkel való szembenézésre.
Ez a kényszer, a saját válasz keresésének parancsa a pragmatizmus kényelmes válaszai helyett egyformán ott van bárhol, bárki előtt, nem kell hozzá értelmiséginek lenni. "Nyugodtan, higgadtan megfontolva nem lehet a jövőt megsejteni" - véli Sesztov, csak fejünket a falba verve. Ez se jelent persze garanciát, mondja, s reményt sem kínál.
Oroszországban azonban ma senki sem akarja a fejét a falba verni, nem akarja a "saját választ" azon az áron, hogy rombolva, törve-zúzva búcsút mondjon a régi, otthonos, akolmeleg ideáloknak. Még azt sincs kedve fontolgatni, hogy ideálok-e ezek, vagy egyszerűen valami megszokottság: nincs rá szava, de nem is keresi. S ehhez egyáltalán nem kell még csak orosznak se lenni. Luxuslakóparkra vágyhat bárki, bárhol, mint Csehov hőse, aki egész életében egy kis birtokra kuporgat, ahol majd pöszmétebokrot ültet. Ültetett is. A pöszméte savanyú volt, kemény, de ő csak egyre hajtogatta: "Mennyei!"
