A Kiscelli Múzeum templomterében kiállítást rendezni hálás és kockázatos feladat: a különleges atmoszférájú tér majd minden munkát „megjutalmaz”, ugyanakkor kevés mű tud vele valódi, egyenrangú kapcsolatra lépni. Most viszont ez történik: Szüts akvarelljei afféle kortárs oltárképként lebegnek, és a remek installációnak és világításnak köszönhetően úgy magasodnak a látogató fölé, hogy közben megőrzik az akvarelltechnikából fakadó éteriségüket. A főhajó közepén egy panelekből álló szerkezet lebeg: míg kívülről puritán, fekete falakat látunk, belépve a sokkal koncentráltabb, sűrű rendezés révén nehezen tudnánk kivonni magunkat a művek hatása alól.
Szüts, aki már korábbi munkáiban is előszeretettel eredt egy-egy nagy előd nyomába, most Caspar David Friedrich festményét, az 1809-es Szerzetes a tengerpartont választotta kiindulópontnak. Az első kép a Friedrich-festmény parafrázisa, amelyről eltűnt a szerzetes kiszolgáltatott, magányos alakja. Szüts az eltűnt szerzetest követve, a német festő „egzisztencialista” tájképeihez nyúl vissza és azokat dekonstruálva alkotja meg saját, 21. századi változatait. A fekete, szürke, piszkosfehér, barna foltokból építkező tájak érzéki szépsége az embertelen magányról vall, anélkül, hogy elmerülne a melankóliában.
A művek megidézik az absztrakt festészet nagy alakjait, Rothkót, a művész houstoni kápolnáját, Soulage-t vagy akár Sean Scully-t is, de emellett világosan kijelölik Szüts ezektől eltérő, saját útját, ami a kiüresedett külvárosi terektől ehhez a nyomasztó tájhoz vezetett. Ahogy az a művésszel készült, a kiállításon is elhangzott interjúból kiderül, Szüts tudatosan nem lép át a teljes absztrakcióba: egyre kevésbé felismerhetően, de megjelennek művein a japán tusrajzokat is idéző erdők, fák, ágak vagy a sötét víz(tükör), a horizont és az égbolt.
Kurátor: B. Nagy Anikó, látvány: Szüts Nóra, fény: Haász Ferenc. Kiscelli Múzeum, nyitva március 19-ig
