Pedig a túlcsorduló húsimádat, az élveteg antik istenek és eksztázisba esett katolikus szentek kora a felvilágosodással végképp lejárt. Tátrai Júlia, a Rubens-tárlat kurátora azonban nem kezd bonyolult értekezésbe a barokk festészetről, hanem közel megy a képekhez és alkotókhoz, magához a korhoz, a vallásháborúkkal, menekülő tömegekkel, kalandos tengeri vállalkozásokkal és bizonytalanságokkal teli Európához, és ezzel megérteti, sőt megszeretteti a látogatóval mindazt, amit lát. A festőfejedelem előtti ájult térdepelés helyett segít pontosan érzékelni Rubens és művésztársai működését a kor viszonyai között, mögé látni annak az elképesztő tudással és invencióval megalkotott máznak, amit a terjedelmes combok, finom csipkék, graciőz testtartásban megörökített hercegnők és vaskos rózsafüzérek elfednek. Ennek alapján úgy tűnik, nem sokat változott a világ négyszáz év alatt.
Öt éve Rembrandt és festőtársai kaptak remek kiállítást ugyanitt. Persze Rembrandt hálás téma, nem csupán műtörténeti húzónév, de szívbéli kedvenc is, portréiból és főleg önarcképeiből az önmagát figyelő lélek tekintete néz ránk. A vele együtt megidézett művészeti összkép is mérföldkő, a modern európai ember ezeken a vásznakon öltött először körvonalat. A fejedelmi udvarokat végighajlongó Rubens más lapra tartozik; ő az ellenreformációt, a harcos egyházat és a gyarmatokért egymással küzdő uralkodókat szolgálta, udvari festőjük volt, imázsteremtő szakemberük, néha diplomatájuk, és persze be is söpörte a fizetséget. Különleges érzéke volt a pr-hoz, az első igazán jelentős portréja azt a Lerna herceget ábrázolja a lován, napsugaras glóriával egész teste körül, aki nélkül a spanyol uralkodó egy lépést sem tett. Rubens apját a reformáció és Orániai Vilmos híveként száműzték Antwerpenből, de a fia katolikus lett, a Németalföld nyakára ültetett kormányzó, Albert herceg hű alattvalója, akiről finom, érzelmekkel teli portrét festett. Viszolygott a kálvinisták puritán szigorától, számára (vagy a megrendelőnek, de innen nézve mindegy) a hit a világ érzéki szépségében nyilvánult meg. Ugyanakkor képes volt átéléssel tolmácsolni az érzelmeket, ami a kor festészetében egészen új jelenség. Itáliában töltött tanulmányévei alatt nem a teátrális beállításokat kereste, hanem a színek, dinamikus mozgások tökéletes átadásának technikáját. Jelentős mintaképgyűjteményt halmozott fel az ottani mesterek munkáiból, abból merítette a motívumait, a színkezelési technikákat, a fény-árnyék hatások megoldását. Tiziano és Caravaggio újításait a flamand festészeti hagyománnyal ötvözte, ezzel házalt Európa koronás főinél. Kivételes tehetségéből brandet formált, és azt remekül értékesítette.
Mindez nagyon is ismerősen hangzik. A kiállítás pedig nem fedi el, inkább kiemeli a művészetmenedzsment témáját, és rendkívül életszerűen ágyazza bele a kor viszonyaiba. Nem a festők életművére, nem is az időrendre épül, hanem jól megválasztott tematikus egységekre, amelyek során fokozatosan bomlik ki a század Európája, a polgárság és az uralkodók viszonya, a kettő között pedig a művészek átmeneti, ingatag, igazodásra kényszerített helyzete. A festmények révén végigjárjuk a nagyobb németalföldi városokat, belenézünk Lipót Vilmos herceg igen jelentős műgyűjteményébe (amelynek nagy része ma a bécsi Kunsthistorisches Museum tulajdona, de a Szépművészetibe is több mű került), képet kapunk a mecénás uralkodók háza tájáról és a hatalom függésébe került művészekről, az udvari elit titkairól, a parvenü hercegecskék, udvari szeretők helyezkedéséről. A tájképeken a flamand táj, az állatábrázolásokon az éppen felfedezett új világok faunája tobzódik.
A portrék között ott van Rubensnek a saját lányáról készített, életvidám, érzelemgazdag arcképe is, de a Szépművészeti legújabb szerzeménye, Van Dyck vászna a kilencévesen kiházasított Stuart Mária Henrietta hercegnőről, akinek nyugodt gyermektekintetéből kiolvassuk a rá váró életutat, míg a Stuart fivéreket ábrázoló kettős portrén éppen ennek ellentétét látjuk, üres, önelégült divatmajmokat. Külön termet kapott Rubens hatalmas kárpitterve, a Decius Mus sorozat egyik darabja, mellé Madridból elhozták az ennek alapján készült kárpitot, így látni lehet, hogyan adja vissza a szövés az olajfestmény pompás színeit.
A Szépművészeti Múzeum nagy kiállításain hosszú évek óta gyakorolt standard koncepció (néhány mű a húzónevektől és körülötte sok másodvonalbeli alkotás) ezúttal átfordult, igazi csoportos tárlat lett. Rubens harminc és Van Dyck húsz vászna mellett a Szépművészeti saját kollekciójából és negyven nagy múzeumból merített anyag egyszerre művészet- és kultúrtörténeti összefoglaló. Nem érezzük a hiányát Rubens igazán nagy műveinek, bőven kárpótolnak David Teniers nagyszabású galériaképei, Jan Brueghel és Jacob Jordaens csendéletei, Frans Snyders bősz oroszlánjai, Jan Fyt szellemes parabolái, Ryckaert paraszti zsánerei vagy a tenger állatait káprázatosan megfestő Frans Snijders vásznai. A tobzódás mögött érzékeljük a másik oldalt is, a nagy reformkísérletet a vallás megtisztítására, az antik életeszménytől való elszakadásra. Ez a kiállításon csak mint a láthatatlan ellenpólus árnyéka van jelen, de a bemutatott művek láthatóan egyfajta szintézisre törekednek: a nagy témák, drámai konfliktusok hétköznapi gesztusokat rejtenek.
A 2014-es Rembrandt-mustra izgalmas záróakkordja volt Forgách Péter videója, amely a Rembrandt-önarcképeket komponálta egybe. A mostaniba is beékelődik a kortárs reflexió: Kicsiny Balázs installációja az antik témákat felszabdaló és újrahasznosító rubensi metódust nagyítja fel. Termékeny gondolat, de olyan távol áll a kiállítás alapkoncepciójától, hogy a néző inkább bosszankodva, mint örömmel fogadja. Inkább útban van a festmények között, amelyekhez ekkorra – a kiállítás utolsó termeihez érve – már elég közel érezzük magunkat ahhoz, hogy idegenül fogadjuk a jelenből ránk tukmált magyarázatot.
Szépművészeti Múzeum, nyitva február 16-ig
