Magyar Narancs: „A Duo-Trio-Fluo egy évtizednyi alkotói munka eredménye, az életmű egészét tekintve esszenciális összegzés” – olvasható a kiállítás beharangozójában. Valóban erről lenne szó?
Vető János: Ahogy a címből is kitűnik, hármas egység jelenik meg, mivel ennek a kiállításnak volt két előzménye. Úgy kezdődött, hogy a 2000-es évek elejétől, ha az utcán megláttam bizonyos public art megnyilvánulásokat, legyen az egy graffiti vagy egy gerillaszobrász műve, nem bírtam megállni, hogy ne fényképezzem le.
MN: Számított, hogy éppen hol találkozol velük?
VJ: Nem az az érdekes, hogy Budapesten, Malmőben, Koppenhágában, Németországban vagy a Balatonnál készültek a képek, hanem az, hogy valamiféle művészetet ábrázoljanak. És miután egyre több lett belőlük, próbáltam valahogy összerakni, kiegészíteni a saját dolgaimmal. Ez teljesen spontán dolog volt, mint ahogy az is, hogy képpárokat keressek. Már egy egészen szép kis gyűjteményem volt, amikor 2011-ben meghívott a Mai Manó Ház, hogy adjak fotókat online galériájuknak, a Verzónak. Először ennek keretében mutattam be a képeimet, Köztéri szobrászat és szobagraffiti címmel. Ez egy online kiállítás volt, de utána arra gondoltam, hogy ki kellene hozni ezeket a virtuális valóságból. Kinyomtattam, lenagyítottam őket három különböző technikát kipróbálva, de egyáltalán nem voltam megelégedve.
MN: Miért?
VJ: Azt tudtam, hogy a digitális képeknek a legjobb reprezentálója a képernyő, de arra nem számítottam, hogy papíron ennyire rosszul nézzenek ki. Tehát a minőséggel volt bajom. Akkor jutott az eszembe, hogy kipróbáljam azt az eljárást, ahogy a pólókra rá lehet vasalni a fotót. Szereztem 20 fluoreszkáló lapot, ezekre akartam rávasalni a Verzó-szettből 20 kedves képet, ám hogy legyen benne egy kis alkímia is, a fényképek alatti fehér alaphoz a legjobb fehéret használtam. Cink rázókeveréket, ami a szúnyogcsípések hűsítésére szolgál, és azért szeretem, mert testfestésre is jó, ráadásul olyankor nem szólnak meg, hogy indiánost játszik a bácsi… Csakhogy már az első rávasalásnál kiderült, hogy ez valami borzalom, egyáltalán nem emlékeztetett arra, amit én látni és láttatni szerettem volna. Ennek ellenére megcsináltam mind a 20-at, de szerencsére utána még pasztellel is elkezdtem „értelmezni” azt, amit láttam. És a legnagyobb meglepetésemre életre keltek a képek, amiket elneveztem iron cink fluo printeknek. Ezeket kiállítottam pár évvel ezelőtt az acb Galériában.
MN: Már akkor tudtad, hogy lesz folytatás?
VJ: Reméltem. A képeket ugyanis beszkenneltem, és ahogy elkezdtem belenagyítva nézni őket – még a virtuális világban –, teljesen elbűvöltek a különben nem látható részletek. Ahogy a pasztell porszemcséi megnőnek, az valami elképesztően gyönyörű! Úgy voltam vele, ha találok megfelelő hordozót, akkor én ezeket ki fogom nyomtatni gigantikus méretben. És tavaly megtaláltam! Már a neve is fantasztikus, úgy hívják, hogy Ferrari. Egy speciális műanyag lap, amelynek a nyomtatófelülete a legfinomabb papírra emlékeztet. Ráadásul az egésznek van egyfajta fémes csillogása is. És miután erre nyomtattam ki a „vasalt” képeket, amelyeket csak virtuálisan lehetett látni, a Ferrari műanyag lapon életre keltek. Akkor éreztem először, hogy kihoztam őket a képernyőről a valóságba. A mostani kiállításon a Verzó-képek A3-as méretben láthatók, az eredetileg A4-es iron printek pedig hatalmas – 198×135 centis – méretben lettek kinyomtatva. Ezt állítottam most ki az Art Quarter Budapestben.
MN: Tavaly a Hopp Ferenc Múzeumban régi távol-keleti művekkel párhuzamba állítva láthattuk azokat a fotókat, amelyeket Hajas Tiborról készítettél. Hogyan lettél az ő alkotótársa?
VJ: Már korábbról ismertem, de 1975-ben – miután elbúcsúztunk Szentjóby Tamástól, akit kiutasítottak az országból, és ott maradtunk a reptéren – egyik pillanatról a másikra lettünk jó barátok. Attól kezdve állandóan együtt lógtunk, szinte családtaggá váltam náluk. Az együttműködésünk úgy kezdődött, hogy Hajas – aki elsősorban költő volt –, nagyon jó címeket adott a képeimnek, az első közös munkánk pedig úgy indult, hogy Zátonyi Tibortól kaptam egy fotóműtermi hátteret. Ezt felállítottam a Moszkva téren, az volt a tervem, hogy aki előtte elmegy, azt gyorsan lekapom. Végeredményben egy utcai akció volt, melyre egy csomó ismerősömet elhívtam, és csináltam egy sorozatot, Hajas ehhez írt zseniális szöveget Sorsbemutató címmel. Tulajdonképpen ebből nőtt ki az Öndivatbemutató című film. A performanszok később voltak.
MN: Sokan úgy tudják, hogy te fotóztál azokon a performanszokon is, amelyeken Hajas szó szerint a bőrét vitte vásárra. Valóban ennyire kiélezett volt a helyzet ezeken az előadásokon?
VJ: Azokon a performanszokon én nem fotóztam, asszisztens voltam, ott Makky György, Szerencsés János és Zátonyi Tibor fényképezett. Amit én fényképeztem, azt úgy neveztük, hogy „fotó-session”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kölcsönkaptunk különböző helyiségeket, hol egy műtermet, hol egy mosókonyhát, ott berendeztük az Aktionsraumot, de előtte mindent alaposan átgondoltunk. Például heteken keresztül gyűjtöttük a különféle tárgyakat – az „attribútumokat” –, amelyek beleillettek a koncepcióba. Emlékszem, közben egymást győzködtük, hogy „WC-pumpa is kell”, „ácskapocs is kell”, „vödör is kell”…
MN: Mennyire volt ez önveszélyes?
VJ: Ellentétben a performanszokkal, ilyenkor nem volt közvetlen veszélyforrás, legfeljebb a mi hülyeségünkből származó baleset történhetett. Egyszer például meggondolatlanul adagoltuk a magnéziumot, ami gyerekfej nagyságú lyukat égetett a betonba, szerencsénk volt, hogy nem robbantunk fel. Nem akarom mindezt lekicsinyelni, de az tény, hogy ilyenkor hiányzott az a heroizmus és életveszély, mint ami a performanszok során megvolt.
MN: A Hopp Ferenc Múzeum ismertetőjében azt olvashattuk, hogy Hajas utolsó alkotói periódusára a „tibeti buddhizmus vonatkozásai a meghatározók”. Honnan ismertétek a tibeti buddhizmust?
VJ: Volt egy erős Hamvas Béla-hatás, persze akkor még csak szamizdatként terjedt pár gépelt oldal, úgyhogy olyan nem volt, hogy egyben el lehessen olvasni valamelyik hosszabb művét. A Tibeti misztériumokat, ami nagy hatással volt a fotó-sessionökre és a performanszokra is, még Szentjóby Tamás adta Hajasnak. De közben egyre többet hallottunk a bécsi akcionistákról, a csehszlovák performanszművészekről, például Petr Štemberáról, és tudtuk azt is, hogy az ausztrál Mike Parr annyira komolyan vette a performansz műfaját, hogy levágta egyik kezét, aminek szintén egy tibeti eredetű történet volt az alapja. Szóval a hiányos információk ellenére is komolyan vettük, és érteni véltük a tibeti misztériumokat.
MN: Úgy tudom, ragaszkodtál ahhoz, hogy a kiállítás után megsemmisítsék a fotóidat. Mi volt ennek az oka?
VJ: Az, hogy nem az én fotóim voltak. Az eredeti nagyításokat, a negatívokkal együtt a Ludwig Múzeum vásárolta meg, a kiállításra ebből akartak kölcsönkérni, de ezeket állították ki a velencei biennálén is. Felajánlottam olyan képeket, amelyek eddig nem voltak még publikálva sem, de ez nem volt jó, mert a Ludwigban kitalálták, hogy a negatívokat majd ők újra lenagyítják. Vagyis ne én hozzak létre új Hajas–Vető-művet, majd csinálnak helyettem ők. És, hogy ezek a nagyítások már nem Vető-fotók, hanem reprodukciók. Ráadásul a fotóimat úgy vágták meg, hogy belepasszoljanak a múzeum kereteibe, amitől megváltoztak az eredeti képarányok.
MN: Ezt nem engedheti meg magának egy tulajdonos, ha nála vannak a negatívok?
VJ: Nem. Annak idején olyan szerződést kötöttünk, hogy az én engedélyem is kell ahhoz, hogy a negatívokról nagyítás készülhessen. Ezt pedig most azzal a feltétellel adtam meg, hogy a kiállítás után meg kell semmisíteni a képeket a kamerám előtt. A felrobbantásukat javasoltam – ami ugyancsak művészet –, és az eseményt nyilvánossá akartam tenni, de erre nem kaptam engedélyt, pedig az örökösöknek és a Hajas-hagyaték kezelőinek is nagyon tetszett az ötlet. Akkor azt találtuk ki, hogy egy restaurátor vágja szét ollóval a képeket, mert Hajasnak van egy verse, az erről szól, de erre sem kerülhetett sor: a bürokrácia teljes szigorával jártak el a múzeum részéről, hogy ezt megakadályozzák. Végül egy iratmegsemmisítőben szétvágták a képeket, de menet közben bedöglött, így kézzel tépdesve kellett folytatni a megsemmisítést, én pedig rögzítettem az eseményt. A megsemmisítés mellett szólt az is, hogy Magyarországon elképesztő a műtárgypiac, és ki tudja, hova kerültek volna később ezek a „reprók”.
MN: Miközben Hajassal dolgoztál, a hanglemezgyár fotósa voltál, popsztárokat fényképeztél. Nem volt ebben semmi ellentmondás?
VJ: Akkoriban a fényképezés azok közé a munkák közé tartozott, ami az átlagosnál nagyobb szabadsággal járt. Korábban dolgoztam az MTI-ben, aztán a Kohó- és Gépipari Minisztériumban – ugyancsak fotósként. Onnan azért rúgtak ki, mert aktfotókat csináltam, és csak azért nem lett ebből nagyobb balhé, mert ezeket a képeimet a Fotóművészet című lap közölte. Ezután kerültem a hanglemezgyárba annak köszönhetően, hogy az egyik szomszédunk, aki jóban volt az édesanyámmal, a főnök, Bors Jenő titkárnője volt, és ő járt el az érdekemben. De kezdetben szó sem lehetett arról, hogy zenekarokat fényképezzek. Egész nap bent kellett ülnöm, de nem csináltam semmit. Néha szóltak, hogy kell öt Qualiton-embléma, akkor hazamentem, és lenagyítottam, mert otthon volt fotólaborom. A kiadói osztályhoz voltam beosztva, Nádori Péter volt a főnököm, akinél végül sikerült elérnem, hogy ne kelljen bejárnom, elég volt csak betelefonálni, hogy van-e valami munka. Bors Jenővel soha nem beszéltem, Erdős Péter egyszer behívatott magához, felrakta a lábát azt asztalra, és azt kérdezte: „Maga buzi vagy kábítószeres? Mert olyan furcsa táskákkal jár” – de különben ő sem foglalkozott velem. Szóval nagyon laza munkahely volt a lemezgyár, és ennek köszönhetően sokkal több időm volt, hogy a saját vagy a Hajassal közös dolgaimat csináljam.
MN: De később zenekarokat is fotóztál. Cseh Tamás-lemezborítókat is csináltál, az Antoine és Desirét, a Fehér babák takarodóját.
VJ: Már a hatvanas évek végén kamaszként is zenekarokat fotóztam, a Kexet, a Minit… Az első „komoly” képeimet a Locomotiv GT-ről csináltam, de nem a lemezgyár megbízásából. Kemény György grafikus barátom hozott velük össze, ő tervezte a plakátjaikat meg a borítókat, szóval ezek afféle privát fotók voltak, amelyeket a zenekarvezetőnek, Laux Józsefnek adtam oda. Emlékszem, teljesen odavoltam, amikor az egyik képem megjelent a Fiúk évkönyvében – bélyegméretben. Ez volt az első publikált fotó, ami alatt ott volt a nevem. Utána az Omegával hosszabb volt az együttműködés: két évig sok belföldi koncertjükre elkísértem őket, de készítettem jó pár szokatlan képet is, például beállítottam őket a jéghideg Balatonba. Az is elég vicces volt, amikor gyalog kerestünk helyszínt az autópálya környékén, és ők végig jelmezben voltak. Az Omegával már komolyan felmerült, hogy én csinálom a lemezborítójukat. Készítettem is két tervet, de Erdős Péter megfúrta. Viszont a Cseh Tamás-lemezeket vagy a Piramis harmadik albumát már én csinálhattam.
MN: Aztán te is zenekart alapítottál: a Trabantot.
VJ: Nem én alapítottam, alapítottuk, vagy szinte nekem alapították. Amikor 1980-ban Hajas Tibor meghalt autóbalesetben, én is abban a kocsiban ültem. Nyakig gipszben feküdtem, és még nem tudtam, hogy megúszom-e maradandó károsodás nélkül. A kórház után a Balatonnál lábadoztam, ahol meglátogattak a régi barátok: Lukin Gábor, Méhes Marietta, Xantus János… Tulajdonképpen Marietta ötlete volt, hogy csináljunk egy zenekart: Gábor tud zongorázni, ő meg ír majd verseket és énekel. Erre azt mondtam, hogy én is írok verseket, és én leszek a dobos, mert azt hittem, hogy az a legkönnyebb. Gábor pedig megírta a zenéket – először egy Bartók-átiratot –, én meg föltettem a fejhallgatót, és megírtam rá a szöveget. Azért volt ez nagyon jó, mert kihúzott a gödörből a legjobb barátom halála után.
MN: De azóta sem hagytad abba, tavaly egy lemezt is készítettél.
VJ: Az egy ajándék volt. Víg Mihály a 65. születésnapomra azzal lepett meg, hogy elvitt a fantasztikus Zengőkert stúdióba, és a Balaton együttes tagjaival, Horváth Gáborral, Keszei Krisztiánnal és Dudás Zsomborral óriási örömömre felvettünk 15 számot Bánházi Gábor hangmérnökkel abból a sok százból, amit az elmúlt 35 évben írtam.
(Vető János kiállítása február 23-ig látható az aqb Project Space-ben, Bp. XXII., Nagytétényi út 48–50.)
